FőképHa egy kiválóan működő tribute banda érez magában elegendő kreativitást, lendületet, kitartást és kraftot ahhoz, hogy az idegen tollakkal történő ékeskedés mellett saját ötleteit is megfelelő formába öntse, az mindig örömteli dolog, és ha ráadásul mindez még sikeresen is tud működni, az pedig még jobb. Utóbbira remek példa a Hollywood Rose, ugyanis ez már a második nagylemezük…
 
Hazánk első számú - és sokak szerint legjobb - Guns ’N Roses tribute bandája néhány évvel ezelőtt adta első életjelét annak, hogy lenne affinitása saját, önálló szerzemények kiadására, majd bő két évvel ezelőtt ez egy album keretében hozzáférhető is lett (Minimal Design). Tavaly év végén pedig az is bebizonyosodott, hogy nem hagytak fel efféle önmegvalósításukkal, ugyanis felvettek 4 új dalt, melyet egy EP formájában a rajongókhoz is eljutattak, ami egyfajta előfutára volt jelen írás tárgyát képező kiadványnak. Az azon hallható négyes itt is helyet kapott, csak átestek egy kis ráncfelvarráson, így az azokról kialakított véleményem nem változott. Vitathatatlanul lendületes, punkos és metálos a kezdés, amit az EP-n már megismert „Alapból Karambol” és a „Szedjetek Szét” képvisel.
 

 
Ezeket egy lehelettel visszafogottabb tétel követ, amely aposztrofálható akár a bemutatkozó anyagon szereplő, és az egyik legnagyobb közönségkedvencnek számító „Jég” ikertesójaként is. Az „Árnyjáték” a maga - majdnem végig- kétszólamú énekével kapott egy enyhe darkos jelleget, a bevezető díszítő, modernebb hangzásának köszönhetően, az eleje pedig némi scooteres hangulatot, míg a dallamokról a HIM is eszembe jutott, azonban félreértés ne essék, ezt nem pejoratív dolognak szántam, hiszen Ville Vallo-ék legjobb pillanatait idézi. A különösebben nem túlhajszolt szólórész alatt hallható szinti téma pedig remek példa „a kevesebb néha több”-re, ugyanis ahelyett, hogy kissé öncélúan, szanaszét szólóznák a dalt, egy kőegyszerű szimfonikus betét érkezik, és vele együtt, illetve ennek hatására az első libabőrös pillanat is.

A címadó dal melodikus jellege is tetszetős. Mindig is szerettem, ha egy dalban úgy énekel valaki, hogy minden egyes lepengetett gitárhangra énekel valamit, és nem egy hangot tart ki, és a kezdés pont ilyen. Torzított gitár alig kap szerepet benne, azonnal rádióba vele… Majd egy kis intermezzo keretében, melyet az egyik legnépszerűbb reggeli rádióműsor „hírhölgy”-étől kapunk a hallójáratokba, egy lazább koncepcióba rendeződik a következő három dal, ugyanis visszatértünk a Föld vonzáskörzetébe, a pontos „Idő” „21:11”, következzenek híreink a Balkánról, és el is indul a „Playboy”.
 
Nyugodtan kövezzen meg érte, aki szeretne, de kicsit royésadamos a főtéma, a refrént megelőző és követő gitárrésztől pedig széles vigyorra húzódott a szám, ugyanis az tiszta Amerika, nagyon korrekt. Dalszövegét tekintve leginkább a „15 perc hírnév” és az „5 perces sztárok” témakörét járja körbe, elgondolkodtató, ugyanakkor mókás megfogalmazásban, és a felelevenített „balkáni playboy”-ok hallatán kétlem, hogy valaki is kibírná vigyorgás nélkül, függetlenül attól, hogy szinte mindenki - talán unalomig- ismeri ezeket a vicces részleteket, de egy ilyen kellemes montázsba összegyűjtve, újfent megnevetteti az embert. Az „Idő” és a „21:11” ismert lehet már az EP-ről, sokat nem változtak itt sem, utóbbi kapott némi vonós aláfestést.
 
Ha választani kellene, hogy melyik az a dal, amelyet a rangsorban az utolsó helyre tennék, akkor az a „Nekem Mindegy” lenne, köszönhetően, az egyébként egy-két egész jó fordulattal rendelkező, de összességében mégsem tetsző dalszövegnek. Azonban mégsem mondanám reménytelennek a számot, mert nagyon ötletes fúvósokkal dobták fel, amitől kapott egy kellemes aerosmith-es hangulatot…

A záró két szerzemény érdekessége, hogy egyiknek sincsen refrénje - a szó klasszikus értelmében véve. Ez így elsőre nyílván furának hat, azonban ha meghallgatja valaki őket, rájöhet, hogy nem is hiányoznak onnan. A „Bécs Vajon Wien?” dalcím jelentését mindenki érdeklődje meg a zenekarnál, szövegét tekintve leginkább az olyan hölgyeményekről szól, akik pénzért osztogatnak szerelmet… A zenéje pedig egy akkora mértékű tempós támadás, amellyel bebizonyítják, hogy a nyitó dalduó dinamikáját is túl lehet szárnyalni.
 
Az „Így Volna Jó”-val érdekesen alakult a viszonyom. Volt szerencsém még igen kezdetleges, pólyás korában belefülelni, és szerintem én voltam a legnagyobb ellensége, nagyon nem tetszett... Mentségemre legyen mondva, az egy messze nem tökéletes felvétel volt, és nem is a végleges hangszerelésben. Azonban amint meghallottam a CD-n, be kellett ismernem, hogy nagyot tévedtem, amikor ellenkeztem a dallal. Egyértelműen ez lett a 10-es dalcsokorból a kedvencem, olyan délies, country-s (szájharmonika, slide („gyűrűs”) gitár) hangulattal, hogyha az óceán túlpartján jelent volna meg, valahol Tennesse környékén, akkor nagyon nagy sláger lehetne. Igaz az USA-ban elég nagy kultúrája és elismertsége van a country zenéknek, és ott hasonszőrű dalokkal teli lemezekből, millió számra adnak el különféle előadók. Ellenben ha valakit a hideg kiráz még a country szó hallatán is, annak sem kell megijednie, nem váltottak wesco csizmára és bendzsóra, de egy meglehetősen izgalmas, meglepő és különösen igényes hangszerelésben tálalják ezt a lírikus, higgadt rock dalt. A szájharmonika is vezető szerepet kap benne, nem csak amolyan díszítés gyanánt hallható, és a hangulatának köszönhetően a refrén hiánya sem tűnik fel az embernek, ugyanis egyből magával ragadja a muzsika. Ha ezt nem tűzi programjára egyik rádió sem, akkor aztán végképp nem tudom, hogy mikor óhajtunk túllendülni a „2 Crystal után 3 Fiesta, köztük egy kis TNT” formulán…

A dalszövegek többsége leginkább a bulizós, csajozós rock & roll témát öleli fel, azonban ezek sem annyira szájbarágósak, mint sok másik pályatársuké, és terítékre kerül más témakör is, hol komolyabb („21:11”), hol viccesebb („Playboy A Balkánról”) formában. A lemez hangzása is felsőligás, hiába, Dandó Zolika ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy nem véletlenül dolgozott már a honi pop/rock élet színe-javával, és lett elismert és hozzáértő szakember, fülessel hallgatva pedig még jobb az összkép. Talán nem horzsol annyira, mint a Minimal Design, de ez nem is nagy probléma, ami pedig kiváltképp tetszik, az a basszusgitár. Ez gyakran sarkalatos pontja egy album végső hangzásának, de itt ahogyan szól, az valami csoda. Negatívumként, amit fel tudnék hozni, persze ez is ízlés kérdése, hogy én hiányolok legalább egy olyan emelkedettebb hangvételű, szívbemarkoló gitárszólós, nagyzenekari részeket felvonultató balladát, mint az első lemezükön a „Tükörkép”.
 
És az elkerülhetetlen kérdés, ami valószínűleg az elsők között felmerül az emberben: mennyiben lett Guns-os a végeredmény? Nagyjából semennyire, illetve pont annyira, amennyire bármelyik gitáros által egy Les Paul-on eljátszott szóló az lehet, vagy ha valaki valamit kicsit magasabban énekel és másképp hajlít, mint az átlag. Tehát ha valaki ezek után még mindig azt mondja a saját szerzeményeikre, hogy: áá, ez tiszta G’N’R, azt csakis sajnálni tudom, mert vagy szűklátókörű, vagy csak szimplán nem szimpatizál a bandával, és rosszat akar nekik.
 
Összegzés
Ismét bebizonyosodott, hogy nem ijed meg a banda, ha saját ötleteit kell napvilágra hoznia, hanem ezt nagyon igényes köntösbe bújtatva tudja megtenni. Amíg az előző lemezen talán 2-3 dal volt, ami a rádiókba befért volna (hosszúság, dalszöveg, stb miatt), addig itt ez a szám minimum 6-ra nőtt. Úgyhogy nagy bakot nem lőhet, aki beruház a nyári (július-augusztus) HammerWorld magazinra szűk ezer forintot.
 
Az együttes tagjai:
Jesse – ének
Vilkó – gitár, vokál
Viktor – ritmusgitár, vokál
Zaba – dob
Luki – basszusgitár
Cocó – billentyűs hangszerek, szájharmonika, vokál
 
A lemezen elhangzó szómok listája
1. Alapból Karambol
2. Szedjetek Szét
3. Árnyjáték
4. Piknik A Holdon
5. Playboy A Balkánról
6. Idő
7. 21:11
8. Nekem Mindegy
9. Bécs Vajon Wien?
10. Így Volna Jó
 
Diszkográfia:
Minimal Design (2009)
Addig Jó (2010) road movie DVD
EP (2010)
Piknik A Holdon (2011)