FőképMostanában úgy tűnik, divatja van a Nobel-díjasoknak, másképp nehezen értem, miért kezdett az utóbbi években két kiadó is a díjazott írók munkáinak kiadásába – bár a Palatinus más utakon járt, mint a vetélytárs, hiszen nem a híres művek által árnyékba szorított, ismeretlenebb műveket nyomta újra a különböző szerzőktől, hanem az életművek megkerülhetetlen elemeit. Így került Pirandello egyik legfontosabb munkája, a Mattia Pascal két élete is újrakiadásra e sorozatban. E regény méltán a pirandellói életmű egyik legelismertebb darabja – ha hajlandók vagyunk kedélyes-lassú ritmusához igazodva olvasni, a mai napig igen szórakoztató; s ha netán tudunk is valamit a tárgyalt időszakról, maradandó élményben lehet részünk. Mert ebben a regényben már teljes fegyverzetével áll elénk a nagy olasz: nem kevés iróniával fűszerezett, illúzióitól fosztottsága ellenére is finom, inkább sejtető, mint kimondó nyelvezetű stílus-tanulmány a könyv, egy korszaknak nemcsak szereplőiben, jellemző kisúri-kispolgári figuráiban, de stílusában is emléket állít.
 
Holott a maga korában igen korszerű volt, friss volt a főhős belső monológjaiból fűzött, a folyamatosan önmagát: gondolatait, tépelődéseit, kételyeit és kényszerképzeteit fókuszban tartó szöveg-folyam. Ahol a párbeszédek, de a történet egészének vezetése, a cselekményi „események” is másodlagosak a hős „belső történéseihez” képest – még ha a címszereplő minden lépését ezek a körülmények határozzák is meg, ha sorsa folyvást mások cselekvéseinek tengelyén fordul is. Mattia Pascal magától nem akarná ezt a „két életet”, az ölébe pottyanó lehetőséggel él, amikor új identitást farigcsál magának. Hogy aztán az „új én” épp a kitalált volta által álljon tehetetlenül a társadalommal szemben, épp a „képzeletből formáltsága” okán kiszolgáltatva a papírokkal igazolható identitások beteg valóságának. Adriano Meis, a kitalált identitás hiába létezik egyre több ember szemében, a „társadalom szemében” nem létező – és ha valóságát képtelen igazolni, nem tudja megvédeni magát.
 
De legfőképp nem menekülhet önmagától. Azok a késztetések élnek Adriano Meisben is, amelyeknek Mattia Pascal is áldozatul esett. Hiába látszik másnak a világ szemében, tehetetlenségeiben, tétovázásaiban, gyávaságaiban ugyanaz az élhetetlen alak marad, aki volt. Ettől persze még lehet nagyon szeretni, épp az esendősége teszi szerethetővé. Pirandello remekül „adja el” hősét nekünk, hiszen kinek ne fogalmazódott volna meg a fejében nehezebb életszakaszokban a „bárcsak másvalaki lehetnék” menekülésvágya? Lehet szeretni ezt a „nem-hős hőst”, mivel az író is szereti – olyan feloldással ajándékozva meg a sorsba bogozódó ifjút, amely a regényből szervesen következik, kellően ironikus és szellemes.
 
Persze a regény keretes szerkezete, hogy maga a hős meséli el „különösen tanulságos és rendkívüli” életét, sok izgulnivalót nem hagy nekünk, teljesen más mese-módokhoz szoktatott olvasóknak. Hogy mást ne mondjak: Mattia Pascal épp csak érintett kettős apasága, laza ecsettel odakent házassága, viszonya anyósával manapság oldal-százakat követelne az írótól, pontosabban száz-oldalakon át való részletes kifejtést követelnénk mi, az olvasók - követelnénk a „sztorit”. Erre kondicionálnak bennünket, a stílus „szemérmes szemlesütése” ma nemhogy nem követelmény, de szinte akadálya lenne a megjelenésnek – ez egy sokkal meztelenebb kor. Holott példaszerű, milyen mérnöki pontossággal építi fel a regény szerkezetét az író, hogyan teremt egyensúlyt az életszakaszok kifejtésében – nagyon sok kortársunknak lenne mit tanulni tőle.
 
Pirandello igazán ott van elemében, ahol megteremti a maga pitiáner „gonosz-menazsériáját”. Az anyós, de legfőképp Terenzio Papiano alakja a legélesebb vonalakkal rajzolt, a legplasztikusabb. Az író a maga határait a spiritiszta szeánszok kacagtató pillanatainak leírásakor feszegeti a leginkább – a leghazugabb pillanataikban tárva fel a legpontosabban szereplői viszonyait. Ebben a könyvben központi szerepet játszik a hazugság, és igazából nem is csoda, hogy a küzdelmeket az ilyen Terenzio Papiano-k nyerik a Mattia Pascalokkal szemben, mert bár hősünk egy egész életet kényszerül hazudni, a régóta mások nyakán élő „konspirátorok” jóval komplexebb, állandó készenlétet követelő hazugság-világában mégiscsak ő az amatőr.
 
„Az élet telítve lévén többé-kevésbé arcátlanul merész képtelenséggel, megengedheti magának, hogy lemondjon az ostoba „valószínűség”-ről, amelynek a művészet vak engedelmességet fogadott”. Luigi Pirandello a legképtelenebb ötleteiben is a valódit írta – ha a képzelet játékát is, de a valóság fűszer-ízeivel. Kár lenne elfelejtenünk.