Főkép „- Fáj a közeledben lenni Hilary, mert miattad annyira nagyon szeretnék élni.
- Akkor élj, Viktor. Nem tudhatod, mi fog történni, mikor ragad el a halál. Senki se tudja.”
 
Gustav Klimt munkásságát csak hallomásból ismertem eddig, de aki megnézi a filmet, nehezen tudja majd kiverni a fejéből a szecessziós osztrák festő furcsa álomvilágba burkolózó alakjait. Csakúgy, mint Klimt, Victor Geddes (Campbell Scott) is a nők, jobban mondva egyetlen Nő megszállottja volt. Az 1991-ben készült alkotásban a szerelmi történet annak ellenére is szép lassan bontakozik ki, hogy mi nézők már akkor jól láthatjuk a vászonról lepattanó szikrákat, amikor hőseink első ízben pillantják meg egymást.
 
Ez a film is azt az örök igazságot igyekszik bebizonyítani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. A két főszereplő ennél már nem is lehetne különbözőbb karakter – világuk, neveltetésük, mentalitásuk egyaránt eltér. Hilary (Julia Roberts, aki a film apropóján még a szokásosnál is vörösebb hajzuhatagot kapott, ily módon is ráerősítve a múzsa szerepére) vagány, szabad szájú oakland-i lány. Miután barátja megcsalja, csapot-papot otthagyva elmenekül tőle. Épp valami értelmeset akar kezdeni az életével, amikor az újságban hirdetésre bukkan: nem elhanyagolható járandóság fejében egy illető ápolónőt keres maga mellé. A huszonéves lány dögös vörös mini ruhájában kitűnik a sok szürke, karót nyelt jelentkező közül és magára vonja a fiatal páciens, Victor figyelmét. A fiú gazdag család sarja, művelt, egykor tele volt ambíciókkal, melyek a betegsége miatt bár elhalványulni látszanak, sosem tűntek el végleg. A női nézők szívét könnyedén megdobogtathatja, hiszen az a titokzatos félénk típus, nagy kék szemekkel, akinek titkait szívesen megfejtenénk. Ám életéből hiányzik a mindent elsöprő szenvedély, amit Hilary képében nagy eséllyel újra megtalálhat.
 
Kapva a lehetőségen – apja tudta nélkül – felveszi a lányt. Innentől kezdve szembesülünk a mindennapok poklával, ahogy megpróbál kilábalni hosszú évek óta tartó súlyos betegségből. 18 éves korában, élete teljében kapta meg a diagnózist: leukémia, méghozzá a legagresszívabb fajtából. Campbell Scott néha már túlságosan is élethűen formálja meg az életéért küzdő fiatalembert, aki pozitív értelemben látja a fényt az alagút végén. Végigkísérjük, hogyan küzd meg a kemoterápia utóhatásaival, miként kezd visszailleszkedni régi életébe, és hogyan erősíti meg ez az új, mindent elsöprő érzés a lány iránt mind fizikailag, mind lelkiekben. Ezúttal a néző nem lesz szemtanúja gyors letámadásnak, „rögtön térjünk a lényegre” típusú ágyba cipelésnek. Ehelyett láthatunk sokat mondó, sejtelmes pillantásokat, tétova érintéseket, ahogy a kapocs mind erősebbé válik két ember között. Egyszóval egy szép szerelem kibontakozása lassú lépcsőfokokban, mely egyáltalán nem sorolható a nyálas romantikus kategóriába.
 
Azért gyorsan hozzátenném, a film készítői nem spóroltak a klisészerű elemekkel. Tiltás az apa képében, a mindig kémkedő, komikus elemet kölcsönző inas, akinek persze aranyból van a szíve, a féltékenységre okot adó harmadik fél, a nyüzsgő nagyváros és az idilli vidéki élet kontrasztja, valamint a néhol bizarr motívumok tömkelege, úgy, mint a vörös szín, a labirintus, vagy a Hilary anyját alakító Ellen Burstyn megszállottsága a porcelán babák iránt (pedig jó tíz évvel a Rekviem egy álomért előtt járunk).
 
A filmet rendezőként Joel Schumacher jegyzi, akinek azért köszönhetünk néhány gyöngyszemet az Összeomlás-tól kezdve a Hibátlanok-on keresztül egészen a Batman filmekig. Akik a mozivásznon kívül is elolvadnak az ilyen édes-bús történetektől, elolvashatják a film alapjául szolgáló azonos című regényt Marti Leimbach tollából. 
 
A kérdés persze utólag adja magát. A szerelem tényleg képes mindent legyőzni? Hogyne… Hallottunk már csodás, minden racionális magyarázatot mellőző gyógyulásokról, ám sajnos ugyanennyi tragédiáról is. Mit mondhatnék zárszóként? Drukkolok minden szerelmesnek, akik ilyen embert próbáló helyzetben szeretik egymást.