Főkép Halász Margit 1993-ban kapcsolódott be a magyar irodalmi életbe az Isten tehenei című novelláskötetével, melynek illusztrációit Szegedi Katalin készítette. Azóta öt további kötete jelent meg – vagyis az Éneklő folyóval immáron hat –, novelláit több nyelvre is lefordították, és számos irodalmi elismerésben is részesült: többek között 1999-ben elnyerte a Móricz-ösztöndíjat, 2000-ben a Soros-ösztöndíjat, az Éneklő folyó című regényével pedig 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatának különdíjában részesült.
 
Halász Margit regénye elsősorban egy reménytelen szerelem története, ami a Kandicsfalván élő férjezett rajztanárnő és az odakeveredett fiatal cigány festőművész között szövődött, és ami megállíthatatlanul robog a tragikus végkifejletig, miközben számos egyéb történet is elkezdődik és véget ér, valahol a távoli múltban, vagy a regény jelenében. Évtizedek, személyes sorsok tömörülnek össze ebben a rövid regényben, mesés kvintesszenciáját adva az alföldi falusi életnek, elrepítve minket, olvasókat a Tisza fákkal körülölelt, csendes partjára, egy olyan ismerős-ismeretlen világba, ahol az idő kétségkívül másként létezik, akárcsak az emberek.
 
Igazán mágikus, ám mégis jellegzetesen falusi élet bontakozik ki előttünk, ahol az egészen hétköznapi életet élő, a nagyvárosi élettől elzárt emberek mindennapjait a régi időktől kezdve át- és átszövik a tündérmesék, akárcsak a regény nyelvezetét; ahol a modern kor kifejezései keverednek az igazán ízes beszéddel, s olykor, mint valami drágakövet felcsillantva, gyönyörű, lírai nyelvezet fűződik a sorok közé, miközben a finoman árnyalt humor sem marad el. Ezáltal alakul ki az egész regényre olyannyira jellemző fényesség, ízesség és fanyarság különös keveréke, ami betűről betűre elbűvöli, magához láncolja az olvasót, aki megannyi különböző világ – mese és valóság, modern kor és az időben megrekedt falusi élet – szavainak sűrű levét issza egészen az utolsó sorig.
 
A tájszavakat sokáig ízlelgettem magamban olvasás közben, legtöbbje mélyen el volt már temetve a passzív szókincsemben, de most újra megpillantva azokat, valami rég elfelejtett otthonosságot éreztem, ami valamikor akkor tűnhetett el, amikor nagyszüleim is hátrahagyták a falut, hogy végérvényesen a városban telepedjenek le. S ekkor nem csak a búbos kemence, a sülő kenyér illata, vagy a végenincsnek tűnő földbirtok tűnt el, hanem egy idő után az ízes szavak nagy része is.
 
Halász Margit regénye kellemes meglepetést okozott, hiszen én, mint a kortárs magyar szépirodalomtól ódzkodó ember, mindig óvatosan közelítek az ilyen jellegű művek felé. Az Éneklő folyó viszont már az első harmadánál eloszlatta az esetleges kétségeimet: nagy levegőt vettem hát, és úgy merültem alá annak a félig mesés, félig valós világnak, ami a regény lapjain életre kelt, akár ha a Tisza alá merültem volna, rácsodálkozván, hogy a víz alatti világ mennyivel másabb és mégis mennyire ismerős.