Főkép Tóth Krisztina legújabb könyve modern (vagy posztmodern) játék az irodalommal. A szerző elmesél ugyan egy történetet (vagyis sok kis történetet, amelyeket összerakhatunk és láthatunk egy nagy egésznek is), de a Pixel számomra mégis inkább arról szól, hogy milyen jogokkal rendelkezik az elbeszélő, amikor történetet mesél és az olvasó, amikor történetet olvas, s hogy az író hogyan alakíthatja kénye-kedve szerint a szereplői életét.
 
A Pixel a saját meghatározása szerint „szövegtest”. A kötet rövid fejezetekre tagolódik, s mindegyik fejezet középpontjában egy emberi testrész és a hozzá kapcsolódó tárgyak, érzések, emlékek állnak. A nyak történetében például fontos szerepet kap egy kendő, amelyet a főszereplő sok évvel a történet jelene előtt a nyakába kötött, hogy leplezze az előző éjszakai hűtlenségének a nyomait; az orr történetében pedig egyebek mellett egy bevert orról olvashatunk.
 
S a testrészekhez hasonlóan a történetek is egymáshoz kapcsolódnak és együtt alkotnak egészet: az egyik történetben szereplő, a szeretőjével találkozó férfi a másik történetben a boldogtalan férj szerepében tűnik fel; a harmincas, magányos, már majdnem besavanyodott budapesti lánnyal randevúzó indiai férfit később egy másik országban látjuk viszont, amint éppen a partnerével szakít arra hivatkozva, hogy a családi elvárások miatt mindenképpen feleséget kell találnia, s nem lehet komoly viszonya egy másik férfival; és így tovább.
 
A szereplők tehát érintkeznek egymással, de csak az életük egy-egy apró részét töltik együtt, és fogalmuk sincs arról, hogy mit csinál és kivel kerül kapcsolatba a másik a fennmaradó időben. Az elbeszélő (és az olvasó) viszont kivételes helyzetben van. Az elbeszélő istennek érezheti magát, mivel egyrészt úgy alakítja a szereplői életét, ahogy neki tetszik, másrészt pedig az olvasó felett is hatalma van, hiszen annyi információt közöl a szereplőiről, amennyit kedve tartja.
 
Az elbeszélő mint isten természetesen nem új keletű elképzelés, hiszen a „hagyományos” regények vagy történetfüzérek mindentudó narrátora is éppen ilyen szerepben jelenik meg. Ami újabb keletű, az az, hogy az elbeszélő ironikusan tetszelegjen is ebben a szerepben, és éreztesse a hatalmát: ő dönti el, az olvasó mit tud meg. Ám annak ellenére, hogy az olvasónak nincs könnyű dolga és ki van szolgáltatva az elbeszélő szeszélyeinek, még így is jobb helyzetben van, mint a történetek szereplői, mivel ő észreveheti és értelmezheti a szereplők között meglévő kapcsolatokat, s erre a szereplőknek maguknak szinte semmi esélyük sincs.
 
Tóth Krisztina könyvét olvasni olyan érzés, mintha az író leemelné egy soklakásos társasház tetejét, megengedné, hogy belenézzünk a lakók életébe, és az értelmezés kényszerétől és a kerek, logikus történetek iránti vágytól vezérelve összerakjuk az életük darabkáit.
 
A Pixelt olvasni tehát kukkolás – persze mondhatnánk, hogy mindenféle olvasás kukkolás. Ám ebben a kukkolásban nincs semmi szégyellnivaló, Tóth Krisztina ugyanis remekül eltalálta a megmutatott, az éppen csak felvillantott és az elhallgatott információmorzsák és élettöredékek arányát. Biztos, hogy nem minden összefüggés vehető észre elsőre, tehát az olvasó nincs túlságosan kiszolgálva, hanem meg kell dolgoznia az eredményért (vagyis a történet összerakásáért). Ugyanakkor a szerző megkímél attól a frusztrációtól, amely a túlságosan rejtett vagy a kizárólag kétértelműen leírt összefüggések miatt az olvasóban keletkezhetne.
 
S így összességében a Pixel igen jó olvasmány: könnyen és gyorsan olvasható, de nem felszínes; modern (sőt posztmodern), de a szerzője nem megy olyan messzire a kísérletezésben és a játékban, hogy magától is elidegenítse az olvasóját. S az már csak az olvasón múlik, hogy a kis kockákból összerakott könyv melyik részét emeli ki és tartja fontosabbnak: magát a fikciót vagy az önreflexív metafikciót.

Részlet a regényből