FőképFotózni mindenki szeret. Ellenben nem mindenki tud. A fotózás szolgálhatja az emlékezetes pillanatok megörökítését, lehet a hírközlés vagy a valóság megmutatásának kiváló eszköze, de figyelemfelhívó jelleggel is bírhat. Ma már rendkívül sokféle kamera áll rendelkezésünkre, amiket csoportosíthatunk ár, funkcionalitás, professzionalizmus vagy működési elv szerint is. Manapság pedig már a korszerűség és az ergonómia is nagy hangsúlyt kap, így szinte napról napra újabb fényképezőgépek kerülnek a piacra.
 
Az ember már a kezdetektől fogva törekedett egy-egy fontosabb pillanat megörökítésére, gondoljunk csak az ősemberek barlangrajzaira, ahol a vadászat módszereit a lehető legérzékletesebben próbálták visszaadni. Ez a fajta információáramlás érhető tetten az egyiptomi hieroglifákban, amelyeket ikonográf jelzővel is illetünk, nem hiába, hiszen a képek egy-egy szót, szóösszetételt foglaltak magukban, amelyek valamilyen logika alapján megfejthetőek voltak. A képalkotás és az azon keresztül történő információhordozás, információközlés tehát minden korszakban nagy hangsúlyt kapott.
 
Napjainkra nem csupán megvalósult a digitális fotózás, de elérhető közelségbe is került, ennek köszönhetően számtalan új módszer alakult ki, a különböző fotószerkesztő programok megjelenése pedig a hozzá nem értők számára is lehetővé tette a fotóművészetet. Ma már egy háztartásban megtalálható legalább egy digitális fényképezőgép, melynek kezelése nem bonyolult, használatát a legkisebbektől a legidősebbekig akárki könnyedén elsajátíthatja. Természetesen a nagyobb fényképezőgép-gyártó cégek, mint például a Nikon, az Olympus és a Kodak készítenek komolyabb gépeket is a szakmabeliek számára, amik nem kevés pénzért bárki számára elérhetővé váltak. Kérdés, hogy a hozzá nem értők tudnak-e mit kezdeni velük.
 
Ha az Aposztróf Kiadó által kiadott fotóalbum lenne az egyetlen bizonyíték, ami rendelkezésemre áll, akkor is bátran állítanám: számtalan rejtett tehetség van kicsiny országunkban. Az album bővelkedik olyan képekben, amelyeken hosszú percekig legelteti az ember a szemét, s a művészek profizmusa, rutinja egy az egyben leolvasható. Akadnak ezek mellett a mesteri képek mellett olyan pályamunkák is, amelyek nem is technikailag, inkább témájuk miatt okoznak a szemnek (s ezen keresztül a léleknek) kellemes pillanatokat.
 
Számomra az egyik legszimpatikusabb, hogy a kötet keményfedelű, fokozva az album-érzést, s nem hagyható figyelmen kívül, hogy egy szerény, egyoldalas ajánlón kívül nincsen semmilyen magyarázat a képekhez. A szerkesztők tehát hagyták, hogy az alkotások célba érjenek. Mindegyik kép mellett feltüntették a pályázó nevét és a mű címét, amiket – már csak tiszteletből is – illik elolvasni. Néhol egyáltalán nem értettem egyet a képek megnevezésével, de egészen biztos vagyok abban, hogy nem lehet egyszerű egy képnek valami frappáns címet adni, ami összefoglalná a látnivalót. Itt megint jelentkezik a „mást lát a művész, mint a befogadó” jellegű problémakör.
 
Személyes kedvencem, akinek a képeitől enyhén szólva még a hideg is kirázott, Mederos Antonio (Balkán pagoda című képe látható a borítón). Fotóinak kidolgozása profi, a fényekkel való játék elragadó, s nem tagadom, az ő képeit szemezgettem a legtovább. Van egy olyan sejtésem, hogy nem véletlenből került az albumba tőle a legtöbb fotó (két különdíjas és három díjazott alkotás), hiszen kivételes tehetség. Persze nem az egyetlen, de ezt az aprócska szubjektív véleményt megengedem magamnak.
 
Látszik, hogy szakértő kezek válogatták össze a képeket, s a művészek is értik a fotózás mikéntjét. Ami pedig ennél is fontosabb: szeretik, amit csinálnak, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint boldogan hátradőlni, és élvezni a komor szobánk négy fala közé becsalogatott csodát.