FőképA Rob Fusari zenei producernek köszönhető Lady Gaga művésznév, mint azt bizonyára sokan, és valószínűleg egyre többen tudják, egy Stefani Joanne Angelina Germanotta nevű ifjú hölgyet takar, aki olasz származású amerikai szülők első gyermekeként született 1986. március 28-án New Yorkban. Tehetségének és kreativitásának eredményeként a lányka, aki 4 évesen kezdett el zongorázni, és aki 22 évesen olyan előadóknak írt dalszövegeket, mint Fergie, Britney Spears és a Pussicat Dolls, 2008-ban elkészítette a pop, dance, a rock és az R&B elemeket vegyítő debütáló albumát (The Fame), amivel egyszerűen berobbant a nemzetközi köztudatba.
 
2009 novemberében megjelent a nyolc számot tartalmazó The Fame Monster, melynek dalai a hírnév árnyoldala témakörre épülnek; és most itt a harmadik album, a Born This Way, ami valójában a második nagylemez, rajta 14 vadonatúj, az europop, a dance, a diszkó, az elektronikus zene és a glam rock egyes megoldásait a kifejezetten színpadias vokálokkal elegyítő dal és egy bónusz remix. Az erőteljesen a nyolcvanas-kilencvenes évekbe visszatekintő, mégis nagyon modern hangzású albumon – teljesen meglepő módon – olyan komoly témák is felbukkannak, mint a vallás, a szabadság, a felnőtté válás, a megbocsátás és a halál, de természetesen nem maradhat el a szexualitás sem.
 
Az első kislemez a címadó „Born This Way” című dalból készült, ami első hallásra nem is akkora durranás, mint amire a beharangozás alapján számítottunk, sőt, ha egészen őszinték akarunk lenni, egy kicsit csalódás is, ám a negyedik-ötödik meghallgatás után már kezdenek feltűnni azok a zenei megoldások, amik elbizonytalanítják a hallgatókat. Hiszen annyira egyszerű, annyira minimalista az egész, hogy az szinte már fáj. Ám ez a fájdalom idővel elmúlik, és csak az energia és a szöveg aktualitása marad: a másság, mint olyan…
 

 
Mielőtt tovább beszélnénk a zenéről, ejtsünk pár szót a borítóról, ami erősen megosztotta az embereket, a kritikusokat, de még a rajongókat is, akiknek nem tetszett, hogy eltűnt minden olyan stíluselem, amit eddig megszoktak, és helyette egy gép-ember keveréket kaptak, melynek egyáltalán nem értették a művészi szimbolikáját. Bevallom, nekem is hosszas töprengés, és többszöri meghallgatás kellett ahhoz, hogy leessen az a bizonyos tantusz, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy minden aspektusra gondoltam. De nem is ez a lényeg, hanem a zene, ami egyszerűen zseniális, de legalábbis most nagyon bejön, annak ellenére, hogy alapban nem különösebben kedvelem az ilyesmit.
 
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor miért hallgatom. A válasz roppant egyszerű: kíváncsiságból. Érdekel, hogy mire képes ez a fiatal, öntudatos, különc és polgárpukkasztó húzásairól elhíresült leányzó, akinek dalai ugyan szinte kivétel nélkül emlékeztetnek más előadókéhoz (pl. Madonna, Gwen Stefani, Kylie Minogue, Bonnie Tyler), a fűszerezés és a tálalás azonban mégis teljesen egyedivé teszi őket, bár olykor itt is akadnak utánérzések vagy áthallások. Gondolok itt a hivalkodó és provokatív vizuális megnyilvánulásokra, legyen szó akár koncertről, díjátadóról vagy éppen videoklipről. Talán mindenki emlékszik még a 2010-es MTV Video Music Avards gálára, melyen Gaga egy Franc Fernandez által tervezett, nyers húsdarabokból álló ruhát viselt. Utoljára talán Madonna borzolta fel ennyire a kedélyeket…
 
Erről jut eszembe a második kislemez-dal, a pop, dance és house „Judas”, ami nem véletlenül verte ki a biztosítékot egyes körökben, a Katolikus Liga például a vallásos jelképek használata miatt már a bemutatás előtt bírálta a Lady Gaga és Laurieann Gibson közös rendezésében készült klipet. El sem hinné az ember, hogy ez a lányka valamikor katolikus iskolába járt… pedig igen, bár tény, hogy nagyon nehezen illeszkedett be.
 

 
Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot egyes korábbi slágerekkel, így például a „Poker Face”-el, az „Alejandro”-val és a „Bad Romance”-el, ami az énekesnő bevallása szerint nem véletlen, sőt, kifejezetten szándékos. A „Judas” egyébként nem sokkal jobban tetszik, sokkal összetettebb és dinamikusabb, mint a címadó nóta. Legalábbis szerintem. Bár az én szívemnek a hangszerelésében rockos, már-már metalos kikacsintások, például a Madonnát idéző, mégis remek gitárszólóval feltuningolt „Electric Chapel” és a kicsit country rockos „Yoü and I” is kedves, melyben Brian May is gitározik. Persze nem ez az egyetlen nóta, amiben ismert zenész bukkan fel, hiszen a „Hair”-ben és az „Edge of Glory”-ban például Clarence Clemons szaxofonjátéka ingerli a hallójáratokat.
 
Az „Edge of Glory” klipje egyébként a napokban debütált, és meglepően visszafogott: sehol a vizuális megnyilvánulásokban megszokott szürrealizmus, sehol a háttértáncosok, mindössze az énekesnő és Clarence Clemons, aki sajnos két nappal a klip premierje után végleg letette hangszerét. Nyugodjék békében.
 

 
Lady Gaga semmit nem bízott a véletlenre, amikor elkészítette második nagylemezét, aminek munkálataiban olyan producerek szerepeltek (magán az előadón kívül), mint RedOne, Fernando Garibay, DJ White Shadows, DJ Snake, Clinton Sparks és Robert John „Mutt” Lange, aki ugyan csak egy dalban (Yoü and I) működött közre, ám az igazán emlékezetes lett. A felsorolás alapján egyértelművé válik, hogy minek köszönhető az album műfaji sokszínűsége. És ez így van jól. Szerintem egy fiatal, tehetséges, kreatív lánynak, mint Lady Gaga, kutya kötelessége kipróbálni magát minél szélesebb körben, megtapasztalni minél többet, hiszen ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy elérje karrierje csúcsát, ahol remélhetőleg befészkeli magát, és sokáig szerez kellemes perceket rajongóinak. A többiek meg csak irigykedjenek…
 
Előadó:
Lady Gaga – ének, billentyűs hangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Marry the Night
2. Born This Way
3. Government Hooker
4. Judas
5. Americano
6. Hair
7. Scheiße
8. Bloody Mary
9. Bad Kids
10. Highway Unicorn (Road to Love)
11. Heavy Metal Lover
12. Electric Chapel
13. Yoü and I
14. The Edge of Glory
15. Born This Way (Jost & Naaf Remix)
 
Diszkográfia:The Fame (2008)
The Fame Monster (2009)
Born This Way (2011)