FőképBruce Lamont neve eddig ismeretlen volt számomra, művészetének megítélésénél pedig valószínűleg nem épp a legszerencsésebb, hogy pont első szólólemeze kapcsán találkozom vele. A roppant érdekesnek hangzó Yakuza zenekar frontembere ugyanis egy igen nehezen emészthető anyagot adott ki, ami ismerkedésnek kissé nagy falat.
 
Jó néhány hallgatáson túl vagyok már, de még mindig nem igazán tudom hová tenni ezt a lemezt. Nem állítom, hogy rossz, viszont azt sem mondhatom, hogy remekmű. Egyértelműen hangulat kérdése, hogy az ember be tudja-e fogadni, vagy tud-e azonosulni vele. Még műfajilag sem tudnám behatárolni egyértelműen, hogy mit is művel itt hősünk, habár ez nem feltétlenül negatívum. Számomra mindenesetre teljesen egyedi ez a mű, de persze nem kizárt, hogy létezik ilyen, csak én még nem hallottam róla.
 
Annak ellenére, hogy emberünk a kívánt hatás érdekében több hangszert is bevet, nem sok zeneiséggel találkozhatunk - nincsenek dallamok, melódiák, dalok helyett is inkább tételekről beszélhetünk, amelyek mind különféle hangulatokat festenek meg. Kísérteties alaphangok, zúgások, zajok, morgások és morajlások, amire Bruce szaval, kántál, ordít, vagy vészjóslóan énekel, és amiben olykor felfedezhetünk egy-egy hangszert is. Monotonizmusa ellenére az anyag azért nem annyira egysíkú, mint ahogy először gondolnánk, de tény, hogy megfelelő hangulat szükséges hozzá, ahogy például a norvég Mortiis korai ambientes műveihez is. Míg azonban a trollnak maszkírozott Mortiis anyagainak fantasys, játékos atmoszférája van, Bruce lemeze sokkal komorabb, már-már apokaliptikus hangulatot áraszt.
 
A nyitó, több mint 10 perces „One Who Stands On The Earth”-ben mintha indiánt hallanánk furcsa énekét kántálni, majd síron túli hangokkal ijesztgetnek, máshol pedig helikopter hangja adja az alapot. A „Disgruntled Employer” kísérteties szaxofonhangzása kifejezetten tetszetős és félelmetes hatást kelt az emberben, a „Deconstructing Self-Destruction” pedig eszeveszett black metalos tempóra gyorsul a végén, és közben rendesen becsavarja a hallgatót. Mire idáig eljutunk, már az őrületbe is kergethetne az egész, ha túlzottan beleélnénk magunkat a dologba, ezért épp jókor jön a záró darab, ami már kicsit zeneibb.
 
Bruce Lamont munkája egyáltalán nem laza hallgatnivaló. Szerintem egy nyitottabb elme képes lehet arra, hogy ráálljon arra a frekvenciára, amit itt hallhat, viszont kérdés, hogy érdemes-e, hiszen nem éppen pozitív irányba tereli az embert. Nem állítom, hogy nincs létjogosultsága ennek a korongnak, és valószínűleg én is meghallgatom még, ha ilyen elvont és furcsa atmoszférára vágyom, de ha jóindulatú, közhelyes átlag-gondolkodó akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy az ég áldjon meg mindenkit az ilyen komor hangulattól!
 
A lemezen elhangzó számok listája: 
1. One Who Stands On The Earth
2. The Epic Decline
3. Year Without Summer
4. The Book Of The Low
5. Disgruntled Employer
6. Deconstructing Self Destruction
7. 2 Then The 3