Főkép Karel Čapek (1890. január 9. –1938. december 25.) művei előfutárai a korai tudományos fantasztikus írásoknak, és gyakran hasonlítják a két legismertebb utópiaíróhoz, Orwellhez és Huxleyhoz. A harmincas években a fasizmus előrenyomulása foglalkoztatta. Írásait rendkívül ironikus hangvétel jellemzi, érzékeny a körülötte lévő világra, környezeti leírásai kimerítőek és kitűnőek.
A tudományos fantasztikumba csomagolt szatíra, a Harc a szalamandrákkal 1936-ban jelent meg. A történetben tulajdonképpen nem beszélhetünk főszereplőről, az maga a folyamat, ahogy a szalamandrák felfedezésétől, szolgaságba taszításától, tanításukon át eljutunk a totális háborúig.
 
A kötet három részből áll. Az elsőben megtudjuk, hogy minden a véletlenen, valamint az emberi mohóság és vágy kielégítésén múlik. Egy tabunak számító szumátrai öbölben gyöngyhalászat közben felfedezik a szalamandrákat és elkezdik szocializálni őket. Ez a rész a legkönnyedebb hangvételű, szatirikus, melyben pellengérre kerül a hollywoodi sztárocskák túlmisztifikáltsága, az akkori Európa rasszizmusa, a tudomány vaksága a tények iránt és túlzott önbizalma saját tételeinek helyességében.
 
A második részben összesen három fejezet található, melyekben a Szalamandra Szindikátus megalapításától eljutunk a szalamandrák és emberek közötti első konfliktusig. Ez a kötet leghosszabb része, ami a Povonda úr által összeszedett újságcikkek segítségével meséli el a szalamandrák és az emberiség közötti konfliktus történetét, sűrű lábjegyzetekkel kísérve. Bevallom, engem nagyon lekötött ez a rész, és nagyon tetszett, hogy a cikkek valóban kivágásokként jelenítődnek meg a könyvben.
 
A legutolsó részben Čapek az ezt követő eseményeket mutatja be az elsőhöz hasonló stílusban, de sokkal sötétebb tónusban. Az író fő célpontja ebben a részben a nacionalizmus, a fasizmus, a nemzetközi diplomácia impotenciája, az Amerikai Egyesült Államokban zajló szegregáció és a fegyverkezés. Az utolsó fejezetben az író önmagával társalog a föld jövőjéről, az esélyekről és a lehetőségekről.
 
Rendkívül szórakoztató volt olvasni, nagyon intelligens gúny bújik meg a sorok között, ami sohasem sértő, sohasem vulgáris. Bár kitalált jelenségről szól 1936-ban, az akkori világra ugyanúgy értendő, mint a mostanira. Teljesen naprakész és érvényes mindaz, amit a második világháború előtt nem sokkal a világról állít. A szalamandrákról készült részletes leírások, az érdekes személyiségek, a könnyedebb és sötétebb részekben felbukkanó humoros szituációk néha egészen Hrabalra emlékeztettek. Annak ellenére, hogy sokak szerint Čapek kicsit bővebben írta meg a kelleténél, nekem egyáltalán nem tűnt soknak. Számomra a magyarázatok és leírások fontos elemei egy tudományos fantasztikumba hajló műnek, hiszen azzal alapozza meg az író az egész történet realitását. Amit igazán csodálok, hogy a műből még nem született mozifilm.
 
(Tudomásom szerint Agnieszka Holland már dolgozik a filmen. – a főszerkesztő megjegyzése)