Főkép1947. július 2-án az Új-Mexikóbeli Roswell mellett azonosítatlan repülő tárgy zuhant le. Kevésbé ismert esemény, hogy ugyanezen a napon 9000 kilométerrel keletebbre, a magyarországi Alföldön is a földbe csapódott egy földönkívüli jármű. Akárcsak az Egyesült Államok kormánya, úgy az akkori magyar vezetés is titokban tartotta az esetet, utóbbi nagyobb sikerrel. Az ügyet eltussoló politikusok hosszú évtizedekig nem voltak tudatában annak, hogy a két ufó lezuhanása között szoros összefüggés húzódik. Az idegen civilizációkból érkező űrhajók között azonban akadt egy nem elhanyagolható különbség: míg a Roswell-ben talált gép a felismerhetetlenségig összetört, addig az alföldi gépezet néhány karcolást leszámítva teljesen sértetlenül ért földet.

Washington D.C. A Fehér Ház alatt. 2015. Március 17. 23.32h

– Atomot nekik! Atomot, ha mondom! Atomot abba az ocsmány fejükbe! – üvölti lila fejjel a hatvanas éveiben járó, robosztus alkatú Griffiths tábornok az elnök asztala előtt. Nyakkendőjét meglazította, nyakán düllednek az erek, halántékán egy másik lüktet, és többen attól tartanak, hogy a tábornok mindjárt agyvérzést kap. Griffiths végül rátenyerel az asztalra, és mély levegőt vesz. A többiek megnyugodva folytatják munkájukat az elnök irodájában, ami úgy fest, mint egy újság szerkesztősége valami ötvenes évekbeli, B-kategóriás filmből, egyenesen a hidegháborús korszak kellős közepéből, tele izzadt, ingujjra vetkőzött emberrel, akik egymást próbálják túlüvölteni a cigarettafüstben. A légkondicionált, ablaktalan helyiség a Fehér Ház alatt hét emelet mélyen bújik meg egy halom másik, atomtámadás esetére fenntartott irodával, kommunikációs központtal, raktárral, hálóval és étkezővel együtt. A titkos főhadiszállás építésze pontosan ugyanolyan ovális alakúra tervezte, mint az eredetit, az íróasztaltól kezdve a kárpiton át a falakon lógó festményekig minden részlet tökéletesen egyezik.
Az Egyesült Államok negyvenhatodik elnöke, Peter J. Collins, fejét előrehajtva a homlokát masszírozza. Politikai riválisai szerint nem rátermettségének, hanem kisfiús sármjának köszönhette hivatalát, de ennek a bájnak most nyoma sincs, ugyanis Collins tekintetében tanácstalanság, félelem és értetlenség keveredik. Győztesen került ki az ország történelmének legkeményebb elnökválasztási küzdelméből, és azt hitte, a republikánusok mocskos trükkjei után élete hátralévő részében már nem érhetik kellemetlen meglepetések. Kénytelen belátni, hogy tévedett. Collins ajka pengevékonyra préselődik össze. Olvasta az összes titkos dossziét, amit a NASA meg az NSA szedett elő és porolt le, hajmeresztő dolgokkal kellett szembesülnie a beiktatása óta eltelt két évben, de ilyesmire nem készítették fel, mert erre nem lehet felkészíteni senkit, még az Amerikai Egyesült Államok elnökét sem. 
– Ugyan, Griffiths tábornok! Mit képzel, hogyan fogjuk eltalálni őket egy atombombával? – reagál idegesen Andy Lugar, az FBI feje. Lugar első pillantásra úgy néz ki, mint egy Michelin-baba; nagy, kerek, és fehér, de komikus külseje ellenére egyike azon keveseknek, akik látták J. Edgar Hoover, az ügynökség alapítójának csinos kis női bugyiját, amit Hoover halála óta mindössze tizennégyen tekinthettek meg. Lugar tagja a legbelsőbb körnek; míg az elnök előtt még mindig titkolnak pár dolgot – például azt, hogy a Pentagon ’73-ban, a hidegháború legforróbb hónapjaiban egy delta-kóddal védett akció keretében génmanipulált mókusok és egyéb rágcsálók bevetésével akarta meggyilkolni Leonyid Brezsnyevet, a Szovjetunió első titkárát a Kremlben –, ő mindent tud. Lugart nem törték meg az események, de azért neki is nehezére esik megőrizni a nyugalmát. Este fél nyolc óta a tizenharmadik csomag rágót fogyasztotta el és hol van még a nap vége?
Az egész rémálom úgy kezdődött, mint a legrosszabb hollywoodi filmekben. Az ember azt gondolná, hogy csak ostobán szivarozó, hájfejű producerek képzeletében születnek ilyen banális és borzalmas forgatókönyvek. Mintha meg lenne írva valahol, hogy egy földönkívüli invázió esetén a világ összes nemzete közül éppen az Egyesült Államokat, és annak nagyvárosait fogják célba venni! Collins elnök döbbenten vette tudomásul, hogy pontosan ez történt. 2015. március 17-én fél nyolc előtt pár perccel egy tíz csészealjból álló egység szoros kötelékben repülve átlépte a Föld légkörét és lecsapott Manhattanre. Protonágyúikkal lerombolták az Ötödik sugárút nagy részét, a Brooklyn-híd East Riverbe ágyúzását pedig az amerikaiak már élőben nézhették végig a CNN-en. A gyors reagálású, terrortámadás esetére fenntartott vadászrepülő századot az agresszív idegen létformák játszi könnyedséggel semmisítették meg. Miközben az idegenek úgy köröztek a Hudson-öböl felett, mint az Apokalipszis lovasai, a városban elszabadult a pokol. Végül az ufók amilyen gyorsan jöttek, olyan hirtelen el is tűntek.
Irtózatos pusztítást hagytak maguk után, Manhattan déli része szinte teljesen megsemmisült. A város zöld szíve, a Central Park úgy nézett ki, mintha Godzilla szteppelt volna végig rajta, a Lower East Side üszkös romjai pedig annyi füstöt okádtak magukból, hogy betakarták a fél megyét. A szélcsend miatt a füst és a por órákig kavargott Manhattan felett, ám amikor felerősödött a szél, és elfújta a várost takaró fekete felhőket, iszonyatos látvány tárult a világ szeme elé. A Canal Streettől délre a törmelékek miatt képtelenség volt járművekkel megközelíteni az összedőlt épületeket, ez pedig fájdalmasan lelassította a tűzoltók munkáját. Tizenhét metróállomás beomlott, és használhatatlanná vált, ráadásul az életveszélyes romok között még órákkal a támadás után is történtek gázrobbanások. Az üzleti negyedet beleágyúzták az öbölbe, szinte semmi nem maradt belőle, mint széttört betontömbök, összegubancolódott gerendák, és meggörbült acélsodronyok krátere. A Manhattant és Brooklyn-t összekötő Battery alagút szája beomlott, a tetőszerkezet súlyosan megsérült, így az East River vize a három kilométeres alagutat teljes hosszában elöntötte. A Liberty Island felé induló sétahajó járatokat az űrhajók felrobbantották, és a mólókkal együtt az öböl fenekére küldték. Az utcákat szirénák és sikoltozás hangjai töltötték meg. Ha valaki New Jersey felől nézett Manhattan irányába, úgy tűnt, mintha a Liberty Islanden álló Szabadság-szobor magasba tartott fáklyája lobbantotta volna lángra New York City-t.
Az elnök fáradtan pillant az egymással farkasszemet néző magas rangú tisztviselőkre.
A Fehér Házban pillanatok alatt csúcsra pörgött a paranoia: az elnök irodájában összegyűlt biztonsági szakértők, a nemzetvédelem, a vezérkar, a hadsereg vezetői, a CIA és az FBI igazgatója a tíz csészealjat bármelyik pillanatban elcserélték volna száz Bin Ladenre. Az elnök már túl volt az első nyilatkozaton, amellyel igyekezett megnyugtatni az Egyesült Államok és a világ népeit, ennek ellenére nyilvánvaló, hogy nincs egy teremtett lélek sem a bolygón – beleértve az elnököt is – aki tudná, hogy hol, mikor, és milyen erővel fognak megint lecsapni az ufók. A támadás után alig fél órával már a hét emelet mélyen fekvő irodában folytatták a résztvevők a szokatlan megbeszélést, ami valójában egy rosszul végződött óvodai zsúrra hasonlított, amikor a bohóc a frászt hozta a gyerekekre, eldurrant az összes lufi és a dagi kölyök a szomszédból ellopta a szülinapi tortát.
– Tíz másodperc alatt leszedték huszonöt gépünket, hozzájuk se tudtunk érni! – jelenti ki Griffiths tábornok. – Úgy csapták le őket, mintha szaros legyek lennének!
– Nem lövünk atomot amerikai földön. Inkább felküldjük legközelebb az egész légierőt, aztán csak lenyomjuk őket! – dühöng Yates. Bőre tompán fénylik, arca beesett, szeme alatt sötét karikákat lát az elnök. Úgy véli, a dohányosok számára az lenne igazán elrettentő, ha a cigisdobozokon elroncsolt tüdők helyett Yates portréjával kellene szembesülniük.
Aztán Griffiths-re pillant. A tábornoknak olyan kifinomult az arca, mintha szekercével és hegesztőpisztollyal formázták volna, a nyakán kidagadó erek pedig majdnem szétrobbannak. – Kedves John!  – fordul Griffiths a CIA igazgatójához. – Vannak a CIA-nek beépített emberei a földönkívüliek között? Vannak?
A kérdezett homlokán összefutnak a ráncok, idegesen beleszív a cigarettájába, majd dühös mozdulattal elnyomja egy hamutartóban.
– Maga is tudja, hogy nincsenek!
– Amíg nem tudjuk, mire készülnek, addig a legrosszabbat kell feltételeznünk róluk, és a legkeményebb fegyvert kell bevetni ellenük! – ordítja a tábornok. – Itt nem lesz még egy Vietnam! Hadd mondjak maguknak valamit! Amikor ’71-ben a vietkong Da Nangnál bekerítette a szakaszomat… – kezdi szenvedélyes hangon, aztán elhallgat, mert a régi, fájdalmas emlék felzaklatja. Végül csak ennyit mond halkan: – Az a rohadt dzsungel, az csinált ki minket.
A tábornokot egy fiatal tiszt szakítja félbe, aki épphogy letette a telefonját, máris Collins elnökhöz lép.
– A Közel-Keletről és Japánból minden anyahajónk elindult haza, elnök úr!
– Helyes! Remek! – emeli fel a fejét Collins. – Russell, ezt kiadtuk már a sajtónak?
– Azonnal megtesszük – kapja elő a sinphone-ját Steve Russell, az elnök tanácsadója.
– Tudjuk már az áldozatok számát?
– Még folynak a romeltakarítások.
– Mennyi, Steve?
– Tizennégyezer fölött, uram. A vége húszezer körül lesz.
– Jézusom – temeti az elnök kezébe az arcát.
– Ne próbáljunk meg tárgyalni velük? – kérdezi óvatosan a védelmi miniszter, egy kopasz, szemüveges figura, aki úgy néz ki, mint egy bibliaügynök Kentuckyban. Talán azért, mert az apja bibliaügynök volt Kentuckyban.
Erre a felvetésre némi csend támad, végül az elnök feláll, kihúzza magát, és jelentőségteljesen pillant a teremben tartózkodókra.
– Uraim – zengi határozott, érces hangon –, az Egyesült Államok nem tárgyal terroristákkal!
Az erőteljes elnöki bejelentést rövid taps követi, majd folytatódik a hangzavar, mintha a szomszéd dagi gyereket visszazavarta volna az anyja a tortával.
– Valamit villantanunk kell uram, mert a tőzsde kezd visszazuhanni a 2009-es szintre – szól közbe a gazdasági tanácsadó, Gil Kerlikowski.
– A hadsereg, és a nemzeti gárda a legmagasabb szintű készültségben áll – jegyzi meg zordan Griffiths tábornok.
Peter J. Collins leghagymázasabb lázálmaiban sem hitte volna, hogy egy ufótámadás során kell irányítania az országot. Bár az iszlám terroristák elleni háború áldozatokkal járt, az elmúlt két évtizedben a hadsereg komoly rutinra tett szert az Afganisztán és Pakisztán feltérképezetlen hegyvidéki tájain tanyázó terroristák elleni harc terén, de ez most valami új, szokatlan, és félelmetes. A Légierő jelmondata ugrik be neki. „Repülni, harcolni, és győzni – a levegőben, az űrben és a cybertérben.” És szembeszállni jóval fejlettebb technikai színvonalon álló idegenekkel, teszi hozzá, és lezuhanni, megsemmisülni.
Ő lehet az első elnök az Egyesült Államok történetében, aki földönkívüliek ellen vív háborút. Szinte nincs olyan pont a Földön, ahol Amerika ne bocsátkozott volna fegyveres konfliktusba; a bátrak és büszkék csapata minden kontinensen verekedett már, csak az űrben nem nagyon. (Leszámítva azt a kis ramazurit a Zvezda II. nemzetközi űrállomáson, ahol két amerikai asztronauta a súlytalanság állapotában lebegve összeverekedett pár kanadai űrhajóssal az előző este lejátszott világbajnoki hokidöntő miatt.) Remek kilátások! Még jól is jöhetne az újraválasztási kampányomban, gondolja, és el is képzeli magát, amint egy hatalmas pódiumon áll, a háttérben csillagok és sávok, ő pedig az egész nemzet előtt ígéretet tesz arra, hogy térdre fogja kényszeríteni a földönkívülieket, akárhány fényévet is kell utaznia az átkozott bolygójukig! Mert ez a bátrak hazája! God bless America!
Imádnák.
Aztán Collinsnak beugranak a híradóbejátszások, a lángokban álló Manhattan és a Brooklyn-híd magányosan álló, fekete füstbe borult pilonjai. Megint finoman őszülő halántékát masszírozza. Negyvenkét évesen nyerte meg az elnökválasztási küzdelmet, így minden idők legfiatalabb államfőjeként vonult be a történelemkönyvekbe. Mit nekem még egy rekord, gondolja. Abbahagyja a masszírozást, és a tábornokra néz.
– Helyes. Minden fegyvernem álljon készültségben – jelenti ki. – Azonnal létre kell hozni egy külön minisztériumot. Űrvédelmi, vagy valami ilyesmi legyen a neve. Pénz nem számít. A törvénytervezet legyen a szenátus előtt holnap. Mit harsog a sajtó?
– Bekapcsolom a tévét, uram! – mondja Russell, és utat vág magának a készülék felé. A CNN-t állítja be elsőként. A képernyőn egy hírolvasó ül a pultban, alatta szalagcím:
„America Under Attack”
„– Március 17-e az Egyesült Államok új szeptember 11-éje…”
A tanácsadó átkapcsol az NBC-re. Ugyanaz, csak a szalagcím más: „UFO Attack in New York”. A hírmondó tragikus ábrázattal olvassa be a híreket, miközben az East Riverbe omló Brooklyn-híd képei pörögnek a háttérben.
– „Az idegen eredetű támadás első hulláma az eddig beérkezett adatok szerint mintegy tizenhétezer áldozattal járt. Több tucat épület semmisült meg, sok ezer pedig súlyosan megrongálódott. Az ENSZ-palota a támadás után két órával, este kilenc óra harminc perckor, az épületet ért találatok miatt romba dőlt, törmelékkel borítva a környéket. Az utcákon a késő esti órákban is koromfekete hamuval belepett emberek botorkálnak, akiken a környék lakói próbálnak segíteni. A katasztrófa sebesültjeit azonnal elszállították, a közeli kórházak hamar megteltek, a tűzoltóság pedig folytatja a kutatást a romok alatt rekedt sérültekért. A város vezetése szükségállapotot rendelt el, lezárták a környéket és a hidakat, a földalatti, légi, és vasúti forgalmat átmenetileg felfüggesztették. Nemzetbiztonsági szaktanácsadók is csak találgatni tudnak, hogy vajon mikor csapnak le újra az ufók. Eközben Peter J. Collins a Fehér Házban tartott…”
– Oké, ennyi elég. Kapcsolja ki.
– Igen, uram.
Az elnök tekintetével végigpásztáz a teremben lévőkön és pillantása az FBI igazgatójánál áll meg.
– Foglalkozik még valaki földönkívüliekkel a kormánynál?
– 9/11 óta nem. Nyugdíjazták az egész projektet – válaszol Lugar, miközben vadul rágózik.
– Szedjenek össze mindenkit, aki még él – utasítja az elnök.
Az ovális iroda melletti válságközpontban akkora a sürgés-forgás, hogy senki sem veszi észre az ajtón belépő zilált tekintetű, félrecsúszott nyakkendőt viselő fiatalembert, aki kezében egy mappát szorongatva, riadt tekintettel pillant körbe. A falakat hatalmas plazmaképernyők borítják, amiken egymás után futnak be jelentések, helyszíni beszámolók, különböző statisztikák, és listák. Az egyik monitoron az ország nagyvárosainak katonai főparancsnokságai jelentkeznek be egymás után, egy másik számítógépnél a NASA egyik szemüveges tudósa a Föld körül keringő katonai műholdakat próbálja összehangolni, hogy időben tudomást szerezzenek egy lehetséges támadásról. Az ufóészlelések száma az egész Államokban az egekbe szökött, az irodában ülő adatfeldolgozók az idegösszeomlás szélén állnak, képtelenek eldönteni, hogy melyik riasztás jelenthet valódi fenyegetést. Az ország legkülönbözőbb pontjairól érkező jelentések szerint a lakosság csőre töltött fegyverekkel kémleli az eget, a feszültség tapintható, és félő, hogy zavargások fognak kitörni. A szemüveges NASA-tudós szentségelve feláll az íróasztalától, két kézzel megmarkolja a klaviatúrát, és darabokra zúzza. A fiatalember egy pillanatig dermedten bámulja, végül összeszedi a bátorságát, és belép az ovális iroda ajtaján. Tekintetével az elnököt keresi, közben majdnem elbotlik az FBI igazgatójának lábában, de nem áll meg, eltökélten tart Collins felé. Hirtelen mégis megtorpan, megigazítja a nyakkendőjét, amit ettől még csálébban áll. Vesz egy nagy levegőt és indulna tovább, amikor John Yates, a CIA igazgatója füstölgő cigarettájával a kezében elállja útját.
– Te meg ki vagy, fiam?
– Stevenson, uram.
– És mit keresel itt?
– A külügyminiszter úr küldött.
Yates hunyorítva beleszív a cigarettájába, a füstöt pedig a fiatalember felé fújja.
– És mit akar Muhlstein?
– Egy fontos üzenetet kaptunk, uram. Amit az elnöknek látnia kell.
– Adjad csak ide, fiam, majd én megmutatom neki – jelenti ki Yates. – Mi van az üzenetben?
– Ezt csak az elnöknek…
– Ne hülyülj már, fiam. Itt mindannyian együtt ülünk a pöcegödör fenekén. Ki küldte az üzenetet?
– A magyarok, uram.
Yates felvonja a szemöldökét, és értetlenül néz rá. – A kicsodák?
– A magyarok – feleli a fiú halálos komolysággal.
– Azok meg kik?
– Nos, uram, egy aprócska európai nemzet, ami…
– Van atomjuk?
– Nincs, uram.
Yates megvetően pillant a fiatal Stevensonra.
– Akkor nem érdekelnek minket. Van a Pentagonban olyanunk, hogy „magyar részleg”? – kérdezi a mellette álló asszisztensétől.
– Nincs, uram. Sosem volt.
Yates visszafordul a fiúhoz.
– Gondolom, olajuk sincs. Ha lenne, előbb tudnánk róla, mint ők. Menj szépen, fiam.
– De nekem…
Yates egyre türelmetlenebb. – Indulás!
– De uram…
– Kifelé!
A fiatalember kihúzza magát és így kiált: – Ami a magyaroknak van, az még az atomnál is jobb!
Mint a filmeken, úgy hallgat el mindenki egyszerre. Minden fej a külügyminisztérium fiatal munkatársára szegeződik. Az elnök felvonja a szemöldökét. – Mije van a kiknek?
– A magyaroknak, elnök úr. És… – hebegi a fiú, majd az elnök, a NATO, a CIA, a Pentagon, az FBI, a Védelmi Minisztérium fejeseinek parázsló tekintetének kereszttüzében előkap a zsebéből egy sindrive-ot, és a tévé alatti csatlakozóba dugja. Az elnök, és a vezérkar a képernyőre tapad. Döbbenten bámulnak, az elnök alig hisz a szemének, a CIA igazgatója pedig sápadt arccal kapaszkodik a íróasztalba. Az FBI igazgatója is teljesen lebénult, üveges tekintettel bámul előre, széles homloka izzad, a pofazacskója pedig úgy jár, mint egy mogyorót majszoló mókusnak. A pontosan 47 másodperces bejátszás végén a jelenlévők értetlenül néznek egymásra. 
– Szent szar! – kiált fel végül Griffiths tábornok, miközben hasonló kifejezések szakadnak fel az irodában tartózkodókból. Yates, a CIA igazgatójának szájában a cigaretta majdnem tövig égett, a hosszú hamudarab pedig a cipőjére hullik.
Az elnök a nyakkendője csomójába kapaszkodik, és meglazítja. Egyszerűen képtelen levenni a tekintetét a képernyőről.
– Fiam, hogy hívják a magyar nagykövetet? – kérdezi.
– Ööö… – feleli a titkár, majd a papírjaiba néz, ahol ez áll: Szikszay Dezső – inkább nem próbálnám meg kimondani.
– Azonnal hívják ide.
– Igen, uram.
– Ez hihetetlen. Nem hiszem el. Játsszák le újra – int Collins, majd amikor elindul a felvétel, hitetlenkedve rázza a fejét. A bejátszás első képkockáin egy hatalmas, szinte végtelenbe nyúló neonfényben úszó hangár látszódik, és egy ismeretlen zajforrásból pulzáló, elektronikus zümmögés erősödik fel lassan.
A fiatalember a külügyminisztériumból elégedetten néz végig az elnökön és emberein. Ő maga kilencszer látta a felvételt a Pentagon külügyi részlegének irodájában, és még mindig nem tud betelni vele. A külügyminiszter azonban képtelen volt túltenni magát a látottakon. Csak ült a foteljában, meglazította csokornyakkendőjét és beesett arccal ezt ismételgette: – A magyarok… Pont a magyarok…
Walt A. Muhlstein hivatali ideje alatt stabilizálta a Közel-Keletet, miután egy zseniális diplomáciai trükkel a történelem során először sikerült egy asztalhoz ültetnie az izraeli miniszterelnököt, a szaúd-arábiai királyt és a palesztin Hamász vezetőjét. Közép-Európában támogatta a Nabucco-csővezeték felépítését, így a térségben jelentősen csökkentette az orosz befolyást. Pekinget rávette, hogy hagyjon fel nemzeti valutája és azon keresztül a dollár manipulálásával, valamint elérte, hogy Kína hunyjon szemet az amerikai nemzetbiztonságot fenyegető Észak-Korea megszállása fölött. Egy közös orosz-kínai-amerikai hadművelet során lerohanták Teheránt, és Iránt nukleáris leszerelésre kötelezték. Egy hónapja Venezuelában katonai puccsal megdöntötte a Maria Chavez vezette Egységes Szocialista Párt uralmát, a kormány fedőcégei pedig készen állnak, hogy az Egyesült Államok által támogatott új kormánnyal aláírják az olajkitermelési koncessziókat. Mivel az uniót lefoglalja az euróválság, Amerika nemzetközi befolyása nagyobb, mint valaha. Muhlstein vékony, májfoltokkal pettyezett arcbőre lázasan fénylett. Az idős férfi felsóhajtott, és üres tekintettel meredt az íróasztalán álló fényképekre. Minden érdeme, amivel történelmet írt a múlté. Dermedten bámult maga elé, ujjaival idegesen babrálta gallérját. Mert itt vannak az ufók, meg ez a felvétel a magyar nagykövetségről. Lőttek annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok legnagyszerűbb külügyminisztereként írja be a nevét a történelemkönyvekbe. A fejét ingatta, és magában lefuttatta a lehetséges forgatókönyvek verzióit. Páratlan intellektusával és több mint három évtizedes külügyi tapasztalatát alapul véve minden lehetőséget számításba vett, és kénytelen volt megállapítani, hogy országa ebből a helyzetből nem kerülhet ki győztesen. Annyira maga alá temette a felismerés, hogy nem személyesen vitte a felvételt a Fehér Házba, hanem egy fiatal fiút küldött maga helyett. Majd összeszedi magát és beszél az elnökkel, gondolta, de még nem érezte magát elég erősnek ehhez.
A fiatalember a külügyből most hét emelet mélyen áll az ovális irodában, és az elnök arcát figyeli, aki úgy bámulja a képernyőt, akár egy kamasz, aki először lát jóféle pornót.
A hangár közepén egy csészealj lebeg. Hasonló a New Yorkot megtámadó járművekhez, de ennek más az alakja, és a festése. Az űrhajó lassan megdől hátra, és határozottan suhanva elindul a hangár mélye felé. Közel kétszáz méter után visszafordul és megáll a kamera előtt, méghozzá olyan közel, hogy ki lehet venni a pilótafülkére festett feliratot. Ez áll rajta:
HUNGARIAN SPACE FORCE – PUMI 01.

A Kiadó engedélyével.