FőképELSŐ FEJEZET

A jövő
1988. július 15. péntek

Rankeillor Street, Edinburgh

– Szerintem az a lényeg, hogy az ember valamilyen nyomot hagyjon a világban maga után – mondta a lány. – Szóval tényleg megváltoztasson valamit, érted.
– Vagyis hogy „megváltsa a világot”?
– Nem az egész világot. Csak azt a kicsit, ami körülötte van.
Egy pillanatig csöndben feküdtek, testük összefonódott az egyszemélyes ágyban, aztán mindketten elnevették magukat
mély, kora hajnali hangon.
– El se hiszem, hogy mit mondtam – nyögött fel a lány. – Kicsit sziruposan hangzik, nem?
– De igen, kicsit sziruposan.
– Pedig csak próbállak ösztönözni, és igyekszem kiemelni a fertőből a lelkedet, hogy készen álljon az előtted álló óriási kalandra. – Szembefordult a fiúval. – Nem mintha szükséged volna rá. Gondolom, az egész jövőd már szépen el van rendezve előre, ahogy kell. Biztos van valahol még egy csinos kis folyamatábrád is, vagy valami hasonló.
– Nem igazán.
– Akkor mit fogsz csinálni? Mi a nagy terv?
– Hát, a szüleim eljönnek a cuccomért, aztán lerakják az ő lakásukban, én meg eltöltök egy pár napot náluk, Londonban, találkozom a haverokkal. Aztán irány Franciaország…
– Gyönyörű…
– Utána esetleg Kína, kíváncsi vagyok, mi van arrafelé, aztán talán tovább Indiába, ott is utazgatok egy kicsit…
– Utazás… – sóhajtott fel a lány. – Annyira sablonos!
– Mi a baj az utazással?
– Leginkább az, hogy közben elkerülöd a valóságot.
– Szerintem a valóságot erősen túlértékelik – felelte a fiú, és remélte, hogy a kijelentés sötét és karizmatikus hatást kelt.
A lány csak elhúzta az orrát.
– Persze, nyilván nincs semmi gond az utazással, ha az ember megengedheti magának. Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy „elmegyek két évre nyaralni”? A lényeg ugyanaz.
– Mert az utazás széles látókörűvé teszi az embert – válaszolta a fiú, aztán feltámaszkodott a könyökére, és megcsókolta a lányt.
– Ó, szerintem te már így is a kelleténél szélesebb látókörű vagy. – A lány elfordította az arcát, legalábbis egy pillanatra. Újra elhelyezkedtek a párnán. – Egyébként nem arra gondoltam, hogy mit csinálsz a jövő hónapban, inkább a jövőbeli jövőre gondoltam, amikor, mit tudom én… – Egy pillanatra elhallgatott, mintha valami egészen bizarr ötletet próbálna kieszelni, például egy ötödik dimenziót. – …negyvenéves leszel, vagy ilyesmi. Mi akarsz lenni negyvenévesen?
– Negyvenévesen? – Szemlátomást a fiú is küzdött a gondolattal. – Nem tudom. Szabad azt válaszolni, hogy gazdag?
– Mennyire, de mennyire sekélyes!
– Rendben, akkor híres. – Orrával odadörgölőzött a lány vállához. – Egy kicsit morbid az egész, nem?
– Nem morbid, inkább… izgalmas.
– „Izgalmas!” – A lány hangját utánozta most, lágy yorkshire-i akcentusát, és próbálta úgy mondani, hogy ostobának tűnjön a szó. A lány ezt már rengetegszer átélte vicces hangokat hallató menő srácoktól, mintha bármi szokatlan vagy fura volna abban, hogy valaki tájszólásban beszél, és nem először érezte, hogy megnyugtató módon beleborzong az ellenszenvbe. Arrébb fészkelődött, míg végül háta a hűvös falhoz szorult.
– Igenis izgalmas. Izgatottnak is kell lennünk, nem? A rengeteg lehetőség miatt, ami ránk vár. Ahogy a dékán mondta,
„a lehetőségek kapui szélesre tárultak…”
– „A nevük szerepel majd a holnapi újságokban…”
– Arra nincs sok esély.
– Akkor meg izgatott vagy egyáltalán?
– Én? Egy fenét, inkább majd összecsinálom magam.
– Én is. Jesszusom… – Hirtelen oldalt fordult, és az ágy mellé letett cigarettáért nyúlt, mintha a feszültséget akarná levezetni. – Negyvenévesen. Negyven. Te jó isten!
A lány elmosolyodott a fiú idegességén, és úgy döntött, tovább fokozza.
– Szóval mit fogsz csinálni, amikor negyvenéves leszel?
A fiú elgondolkodva gyújtott rá.
– Hát, az az igazság, Em…
– „Em”? Ki az az „Em”?
– Mások Emnek hívnak. Hallottam.
– Na igen, a barátaim Emnek hívnak.
– Akkor szólíthatlak én is Emnek?
– Folytasd csak, Dex.
– Szóval ezen az egész „megöregedés” dolgon már egy csomót gondolkodtam, és arra jutottam, hogy pontosan olyan szeretnék maradni, amilyen most vagyok.
Dexter Mayhew. A lány a frufruján keresztül felpillantott rá, ahogy az ágy olcsó, gombos PVC fejtámlájának dőlt, és még szemüveg nélkül is tisztán látta, hogy a fiú miért akar pontosan ilyen maradni. Lehunyt szemmel, a cigarettát lezseren alsó ajkára biggyesztve, ahogy a hajnali napfény a függönyök vörös szűrőjén át oldalról meleg fénnyel világította meg az arcát, Dexter pont úgy nézett ki, mint aki állandóan épp egy fényképésznek ül modellt. Emma Morley úgy gondolta, a „csinos” egy ostoba tizenkilencedik századi szó, de mintha tényleg nem lett volna más kifejezés rá, talán a „gyönyörűséges” kivételével. Vannak olyan arcok, és Dexteré is ezek közé tartozott, amelyeken a bőr alatt a csontok is kivehetők, mintha még a csupasz koponyája is vonzó lenne. Szép vonalú, zsírtól enyhén csillogó orr, a szeme alatt a bőr sötétlett, mintha behúztak volna neki egyet, pedig inkább valamiféle becsületrend medálja volt ez a sok cigarettáért meg az átvirrasztott éjszakákért, amikor általában szándékosan veszített a vetkőzős pókeren a lánykollégium lakói ellen. Volt benne valami macskaszerű; vékony szemöldök, magabiztosan elbiggyesztett száj, a kelleténél egy árnyalattal sötétebb és teltebb ajkak, bár ezek most cserepesek voltak, szárazak és bolgár vörösbortól pirosak. Megnyugtató módon legalább a haja rémesen nézett ki, hátul és oldalt rövidre volt nyírva, de elöl egy tincset borzalmasan fölfelé fésült. A zselének, amit használt, már nyoma sem maradt, és most a tincs hetykén és bolyhosan úgy állt, mint egy idétlen kis kalap.
Dexter továbbra is csukva tartotta a szemét, úgy fújta ki a füstöt az orrán át. Nyilvánvalóan tudta, hogy nézi a lány, mert az egyik kezét bedugta a hóna alá, amitől a mellizma meg a bicepsze is kidomborodott. Mitől volt egyáltalán izmos? Sportolástól aztán biztos nem, hacsak a meztelen fürdőzést meg a biliárdot nem számítjuk annak. Valószínűleg ez az a fajta jó kondíció, ami mindig öröklődik a családjában, a részvényekkel meg az antik bútorokkal együtt száll apáról fiúra. Szóval csinos, vagy akár gyönyörű is, a csípőcsontjáig letolt kasmírmintás boxerban, és valami csoda folytán itt van, Emma aprócska albérletének egyszemélyes ágyában, négyévnyi egyetem végén. „Csinos”! Hát ki vagy te, Jane Eyre? Nőj már fel végre! Gondolkodj józanul, és ne ragadtasd el magad.
Kivette a cigarettát a fiú kezéből.
– Látlak magam előtt negyvenévesen – mondta, a hangjában egy csipetnyi gonoszsággal. – Tökéletesen el tudlak képzelni, itt és most.
A fiú elmosolyodott, de most sem nyitotta ki a szemét.
– Akkor mesélj.
– Rendben. – Emma összehúzta az ágyneműt, és betűrte a takarót a hóna alá. – Nyitott tetejű sportkocsiban ülsz, Kensingtonban vagy Chelsea-ben, vagy valami hasonló helyen, és a kocsiban az a lenyűgöző, hogy milyen halk, mert minden kocsi ilyen halk lesz, kétezer… mit tudom én, kétezerhatban?
Dexter összehúzta a szemét, míg számolt.
– Kétezeröt.
– És a kocsi a földtől húsz centire suhan végig a King’s Roadon, neked meg kis pocakod van, ami megbújik a bőrrel
bevont kormánykerék alatt, mint egy kispárna, a kezeden fölül nyitott kesztyű, a hajad ritkul, semmi áll, csak toka. Nagy ember egy kis autóban, úgy lebarnulva, mint egy grillezett pulyka…
– Akkor esetleg válthatnánk témát?
– Melletted pedig egy napszemüveges nő ül, a második, nem is, a harmadik feleséged, gyönyörű szép, modell, nem, csak volt modell, huszonhárom éves, úgy ismerted meg, hogy egy kocsi motorházán hevert az egyik autószalonon, mondjuk Nizzában, amúgy káprázatos, de buta, mint a tök…
– Hát ez igazán kedves. Gyerekek?
– Gyerek nincs, csak három válás, és most egy júliusi pénteken épp a vidéki házad felé tartotok, a légpárnás autó szűk kis csomagtartója tele van teniszütővel meg squashütővel, és ott egy kosár is tele finom borral, dél-afrikai szőlővel és szegény kis fürjekkel meg spárgával, és a szél a kopaszodó homlokodba vág, te pedig nagyon, de nagyon elégedett vagy magaddal, hármas vagy négyes vagy akárhányas számú feleséged rád mosolyog mintegy kétszáz ragyogó, hófehér fogával, te meg visszamosolyogsz rá, és próbálsz nem gondolni arra, hogy semmi, de semmi mondanivalótok nincs egymásnak.
Emma hirtelen elhallgatott. „őrültségeket beszélsz – mondta magában. – Próbálj nem totál őrültnek tűnni!”
– Persze, ha ez bármennyire megvigasztal, addigra már mindannyian réges-rég meghaltunk az atomháborúban – tette hozzá vidáman, de a fiú még mindig a homlokát ráncolva nézett rá.
– Talán akkor jobb, ha elmegyek. Ha ennyire felszínes és romlott vagyok…
– Ne, ne menj el! – vágta rá Emma egy kicsit túl gyorsan.
– Hajnali négy óra van.
Dexter addig fészkelődött az ágyban, míg az arcuk csaknem összeért.
– Nem tudom, honnan szeded ezt az egészet rólam, hiszen alig ismersz.
– Ismerem a típust.
– A típust?
– Láttalak titeket, ahogy lófráltok a Modern Nyelvi Tanszék környékén, nyerítve röhögtök, és elegáns, fekete nyak-
kendős vacsorákra hívjátok egymást…
– Nincs is fekete nyakkendőm. És a leghatározottabban állítom, hogy nem szoktam nyeríteni…
– Akkor a nyári szünetben körbehajózzátok yachttal a Földközi-tengert, hahaha…
– Ha viszont ilyen rettenetes vagyok… – Kezét a lány csípőjére tette.
– Az vagy.
– …akkor miért feküdtél le velem? – Végigsimított a lány combjának puha, meleg húsán.
– Szerintem igazából nem feküdtem le veled, vagy igen?
– Az attól függ. – Odahajolt, és megcsókolta. – Határozd meg, mit értesz ez alatt. – Keze már Emma gerincének tövénél járt, a lábát becsúsztatta a lány két lába közé.
– Mellesleg… – mormolta Emma, miközben ajka a fiúéra tapadt.
– Mi az? – Dexter érezte, ahogy a lány lába átfonja az övét, és közelebb húzza magához.
– Fogat kéne mosnod.
– Engem nem zavar, ha te nem mosol.
– Pedig rémes vagy – nevette el magát Emma. – Csak úgy bűzlesz a bortól meg a cigitől.
– Akkor nincs semmi gond. Te is.
A lány a csókot megszakítva hátrakapta a fejét.
– Tényleg?
– De nem zavar. Szeretem a bort meg a cigit.
– Egy pillanat és itt vagyok. – Ledobta magáról a takarót, és átmászott a fiún.
– Most meg hová mész? – Dexter a lány meztelen hátára tette a tenyerét.
– Csak a klóra – felelte Emma, miközben a szemüvegét kereste az ágy melletti könyvkupacon, a nagy, fekete szabványkeretes pápaszemet, amilyent receptre lehet kiváltani.
– A klóra… Kló? Bocs, de nem ismerem ezt a…
Emma megállt, egyik karját maga előtt tartotta, de még így is figyelt, hogy mindvégig hátat fordítson a fiúnak.
– Ne menj sehova – mondta, és óvatos léptekkel kislattyogott a szobából, közben két ujját beakasztotta a fehérneműje gumijába, és már kezdte is húzni lefelé. – És semmi játszadozás magaddal, amíg vissza nem jövök!
Dexter az orrán át kifújta a levegőt, kényelmesen elhevert az ágyban, és körbenézett a leharcolt, bérelt szobában. Teljes bizonyossággal meg volt győződve arról, hogy valahol a művészeti képeslapok és lázító színdarabok fénymásolt plakátjai között – afféle álombéli lovagi ideálként – kell lennie egy Nelson Mandela-képnek is. Az utóbbi négy év során, amit ebben a városban töltött, végtelen számú ilyen szobát látott, melyek úgy voltak elszórva a városban, mint a bűnügyi helyszínek; kis szobák, ahol az ember legfeljebb két méter távolságra lehetett egy Nina Simone-albumtól, és bár szinte soha nem látta ugyanazt a szobát kétszer, az egész túlságosan is ismerős volt. A kiégett éjjeli lámpák és sápkóros cserepes virágok, a mosószerszagú, olcsó, rosszul szabott lepedők. A lány a művészlelkekre jellemző szenvedéllyel még fotómontázsokat is csinált; egyetemi barátokról és családtagokról vakuval készített pillanatképek keveredtek a Chagallok, Vermeerek és Kandinskyk közé, kusza összevisszaságban Che Guevara-, Woody Allen- és Samuel Beckett-képekkel. Semmi nem volt semleges itt, mindenről sugárzott az elkötelezettség vagy valamilyen határozott álláspont. Az egész szoba kiáltványként hatott, és Dexter sóhajtva ismert rá a lányban azokra, akiknek szájából a „polgári” szó szitoknak hangzik. Azt még értette, hogy a „fasiszta” miért kelthet negatív asszociációkat, de a „polgári” szót és mindazt, amit sugallt, határozottan kedvelte. Biztonság, utazás, jó étel, jó modor, ambíció; egész pontosan mi miatt kellett volna mentegetőznie?
Figyelte, ahogy szájából kanyarogva kígyózik a füst a plafon felé. Hamutartó után nyúlt, és az ágy mellett egy könyvben akadt meg a keze. A lét elviselhetetlen könnyűsége volt az, gerince az „erotikus” részeknél már igen elvásott. Ezekkel a szenvedélyesen individualista lányokkal az a baj, hogy teljes mértékben egyformák. Még egy könyv: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét. Ostoba dilis, gondolta Dexter, abban a biztos tudatban, hogy ezt a hibát ő soha nem fogja elkövetni.
Huszonhárom évesen Dexter Mayhew-nak sem volt sokkal tisztább képe a jövőjéről, mint amit Emma Morley felvázolt.
Remélte, hogy sikeres lesz, hogy a szülei büszkék lesznek rá, és egyszerre több nővel is le fog feküdni, de ez mind vajon hogyan fog megférni egymással? Szeretett volna magazinok cikkeiben szerepelni, és remélte, hogy egy nap majd kiállítást rendeznek az életművéből, bár arról még a leghalványabb fogalma sem volt, hogy milyen jellegű művekről lesz is szó. Szerette volna a végsőkig kiélvezni az életet, de anélkül, hogy ebből bármiféle zűrzavar vagy bonyodalom származna. Úgy akart élni, hogy ha bármely tetszőleges pillanatban fénykép készül róla, akkor az klassz kép legyen. Látszódjon, hogy minden úgy jó, ahogy van. Szórakozás, rengeteg szórakozás kell, és épp csak annyi szomorúság, amennyi feltétlenül szükséges.
A terv nem volt túlzottan kidolgozott, ráadásul már eddig is becsúszott néhány hiba. A mai éjszakának például biztos, hogy lesz még utóhatása; könnyek, kínos telefonbeszélgetések és némi vádaskodás. Valószínűleg az volna a legjobb, gondolta, ha minél előbb elhúzná a csíkot, és elszórt ruháira pillantva felmérte a menekülési lehetőségeket. A fürdőszoba felől egy ősrégi vécétartály figyelmeztető zörgése és csattogása hallatszott, ezért sietve visszatette a könyvet a helyére, és közben meglátott az ágy alatt egy Colman-féle kicsi, sárga, fém mustárosdobozt, amibe bepillantva megállapította, hogy valóban, igen, tényleg van benne óvszer, meg egy joint apró, szürke maradványa, mint valami egérpiszok. Attól, hogy egy kis, sárga fémdoboz a szex és a drog lehetőségét is felvillantotta előtte, hirtelen újra reménytelinek látta a helyzetet, és úgy döntött, akár maradhat is még egy kicsit.

A fürdőszobában Emma Morley letörölte szája sarkából a fogkrém félholdjait, és azon tűnődött, hogy vajon nem volt-e az egész egy rettenetes tévedés. Itt állt, négy romantikus szempontból sivár év után végre egy ágyban valakivel, akit őszintén kedvelt, aki azóta tetszett neki, hogy először látta egy bulin 1984-ben, és néhány óra múlva már el is tűnik. Feltehetően örökre. Aligha valószínű, hogy meghívja magával Kínába, nem beszélve arról, hogy ő most éppen bojkottálja Kínát. És egyébként nincs is vele semmi gond, igaz? Dexter Mayhew. Valójában Emma azt gyanította, hogy a fiú képességei nem kiemelkedőek, és a kelleténél egy kicsit magabiztosabb is, de népszerű volt meg vicces és – semmi értelme tagadni – nagyon jóképű. Akkor meg most ő miért ilyen nyűgös és szarkasztikus? Miért nem tud egyszerűen és magabiztosan tréfálkozni, mint azok a kikent-kifent csinibabák, akikkel Dexter általában együtt lóg? A fürdőszoba apró ablakában már látta a hajnal fényét. Józanság. Ujjaival végigszántott rémes haján, grimaszolt, aztán megrántotta az ősrégi vécétartály láncát, és elindult vissza a szobába.

Dexter az ágyból figyelte, ahogy megjelent az ajtóban, abban a talárban és szögletes kalapban, amit a diplomaosztó ünnepségre kellett kötelező jelleggel kölcsönözniük, lábával csábító pózt imitálva átfonta az ajtófélfát, és kezében tartotta az összetekert diplomát. Átpillantott szemüvege fölött, és a kalapot mélyen lehúzta az egyik szemére.
– Mit szólsz?
– Jól áll. Tetszik ez a kissé pajzán megközelítés. Most viszont dobd le magadról, és gyere vissza az ágyba.
– Arról ne is álmodj! Harminc kemény fontomba került, és az utolsó percig ki fogom használni. – Megpörgette maga körül a talárt, mint egy vámpírköpenyt. Dexter megpróbálta elkapni a sarkát, de ő odacsapott az összetekert diplomával, és csak azután ült le az ágy szélére, majd összehajtotta a szemüvegét, és egy mozdulattal lerázta válláról a talárt. A fiú még egy utolsó pillanatra meglátta meztelen hátát és mellének ívét, majd mindkettő eltűnt egy fekete póló alatt, mely harsányan követelte a nukleáris fegyverkezés azonnali és egyoldalú leállítását. Erről ennyit, gondolta Dexter. Semmi nincs a világon, ami olyan kevéssé ébresztene szexuális vágyat, mint egy hosszú, fekete póló politikai felirattal, kivéve talán azt a bizonyos Tracy Chapman-albumot.
Beletörődve sorsába, fölvette a földről Emma diplomáját, a gumiszalagot lecsúsztatta a tekercsről, aztán kihirdette:
– Angol irodalom és történelem, kitüntetéssel, évfolyamelső.
– Olvasd és zokogj, Közepeske. – A lány az okirat után kapott. – Hé, vigyázz rá!
– Be fogod kereteztetni, mi?
– A szüleim tapétát csinálnak belőle. – Szorosan összetekerte a diplomát, és mindkét végét megigazította. – Laminált tányéralátétet. A mamám a hátára fogja tetováltatni.
– Egyébként hol vannak a szüleid?
– Ó, itt a szomszédban.
A fiú arcizma megrándult.
– Jesszusom, tényleg?
Emma nevetett.
– Dehogy. Visszamentek Leedsbe. Apa szerint a hotel csak az előkelő népeknek való. – A tekercs máris bekerült az ágy
alá. – Most pedig nyomás arrébb – mondta a lány, és a matrac kihűlt oldala felé nógatta. Dexter beengedte maga mellé, közben az egyik karját kicsit sután Emma válla alá csúsztatta, és elgondolkodva megcsókolta a nyakát. A lány odafordult felé, az állát mélyen behúzta.
– Dex?
– Hm?
– Mi lenne, ha csak összebújnánk?
– Persze. Ha azt szeretnéd – felelte a fiú gálánsan, bár igazság szerint soha nem látta sok értelmét az összebújásnak. Az ilyesmi a nagynéniknek meg a játékmackóknak való. Az összebújástól görcsöt kap. A legjobb lenne most beismerni a vereséget, és a lehető leghamarabb hazamenni – de a lány már otthonosan elhelyezkedett fejével a vállán, aztán így feküdtek egy ideig, mozdulatlanul és kissé feszélyezetten, míg végül Emma megszólalt:
– El se hiszem, hogy az összebújni szó hagyta el a számat.
A fenébe is – összebújni. Bocs.
A fiú elmosolyodott.
– Semmi gond. Legalább nem kucorgást mondtál.
– A kucorgás tényleg elég ciki.
– Vagy smacizást.
– A smacizás egyenesen rémes. Fogadjuk meg, hogy soha, de soha nem fogunk smacizni – mondta, de abban a pillanatban már meg is bánta. Mármint hogy egymással? Nem úgy tűnt, mintha erre a későbbiekben sok esély lenne. Újra csönd lett. Az elmúlt nyolc órában végig beszélgettek meg csókolóztak, és most elöntötte őket az a mélységes, egész testet
betöltő fáradtság, amit a hajnal hoz el. A gondozatlan hátsó kertben feketerigók daloltak.
– Imádom ezt a hangot – mormolta Dexter a lány hajába.
– A hajnali rigókat.
– Én utálom. Ha meghallom, rögtön arra gondolok, hogy valami olyat tettem, amit majd megbánok.
– Én pont ezért szeretem – felelte a fiú, ismét a sötét és karizmatikus hatásra törekedve. Aztán egy pillanat múlva
hozzátette: – Miért, olyat tettél?
– Milyet?
– Amit bánsz?
– Mármint most, úgy érted? – Megszorította a kezét. – Ó, szerintem igen. Persze még nem tudhatom, igaz? Majd
kérdezz meg reggel. Miért, te igen?
Dexter a feje búbjához nyomta a száját.
– Dehogy – felelte, és arra gondolt, hogy ez soha, de soha többé nem fordulhat elő.
Emma a válasszal elégedetten közelebb húzódott.
– Aludnunk kéne egy kicsit.
– Minek? Holnap nincs semmi. Se határidő, se munka.
– Csak az egész életünk tárul ki előttünk – mondta erre álmosan a lány, ahogy beitta Dexter csodásan meleg, nehéz szagát, és közben érezte, hogy az aggodalom enyhe hulláma borzongatja meg a vállát a gondolattól: önálló felnőtt élet. Nem érezte magát felnőttnek. Egyáltalán nem volt felkészülve rá. Úgy érezte, mintha az éjszaka közepén megszólalt volna egy tűzjelző, és most az utcán állna, karjában batyuba kötött ruháival. Ha már nem tanul, akkor mit fog csinálni? Mivel fogja kitölteni a napjait? Fogalma sem volt.
Az a lényeg, hogy bátor legyen és elszánt, meg hogy nyomot hagyjon a világban. Nem kell az egész világot megváltani, elég csak a körülötted lévő kis részt. Vágj neki a kétszeres kitüntetéses diplomáddal, a szenvedélyeddel meg a vadonatúj Smith Corona írógépeddel, és dolgozz kitartóan… valamin. Mondjuk művészettel változtasd meg az emberek életét. Gyönyörű írásokkal. Becsüld meg a barátaidat, maradj hű az elveidhez, élj szenvedélyesen, élj teljes és jó életet. Tapasztalj meg új dolgokat. Szeress és szeressenek viszont, ha ez egyáltalán lehetséges. Táplálkozz körültekintően. Meg ilyesmik.
Ezek persze nem voltak túl konkrét irányelvek, és olyasmik sem, amiket meg lehetett volna osztani bárki mással, legkevésbé Dexterrel, de Emma hitt bennük. És eddig az önálló felnőtt élet első néhány órája nem is volt rossz. Talán reggel, a tea és az aszpirin után még arra is lesz bátorsága, hogy visszahívja a fiút az ágyba. Addigra már mindketten kijózanodnak, amitől persze egyáltalán nem lesz könnyebb a dolog, de akár még élvezheti is. Eddig az a néhány alkalom, amikor lefeküdt egy-egy fiúval, mindig kuncogással vagy sírással végződött, és nem volna rossz kipróbálni végre a kettő közötti átmenetet. Eltűnődött, vajon van-e még óvszer a mustárosdobozban. Persze miért is ne lenne? Amikor utoljára megnézte, még volt; 1987 februárja… Vince, a szőrös hátú vegyészmérnök, aki a párnahuzatba fújta az orrát. Azok a régi szép napok…
Odakint lassan világosodni kezdett. Dexter látta, hogy az új nap rózsaszínje átszűrődik a vastag téli függönyön, ami a berendezéshez tartozott. Óvatosan, nehogy fölébressze, átnyúlt a lány fölött, a cigarettacsikket a borospohárba dobta, és fölnézett a mennyezetre. Most már nem valószínű, hogy aludni tudna. Majd inkább a mintákat böngészi a szürke gipszburkolaton, amíg a lány egészen el nem alszik, aztán kibújik az ágyból, és eltűnik anélkül, hogy fölkeltené.
Persze ha most elmegy, az azt jelenti, hogy soha többé nem találkoznak. Eltűnődött, vajon Emma bánná-e, és gyanította, hogy igen; a lányokat ez általában zavarta. No de őt magát is zavarná? Négy éven át remekül megvolt nélküle. Egészen tegnap estig azt hitte, hogy a neve Anna, aztán a bulin le se tudta venni róla a szemét. Miért nem figyelt föl rá korábban soha? Elnézte az alvó lány arcát.
Csinos volt, de mintha ez csak bosszantotta volna. Lángvörösre festett haja szinte megátalkodottan rosszul volt nyírva, valószínűleg saját maga vágta a tükör előtt, vagy az a Tilly hogyishívják, az a harsány, nagydarab lány, akivel együtt bérelték a lakást. Bőre sápadt volt és kissé táskás, ami arra utalt, hogy túl sok időt töltött könyvtárakban, vagy kocsmában sörözgetve, a szemüvegtől pedig kissé bagolyszerű és prűd vonást öltött az arca. Az álla puha volt és kicsit pufók, bár lehet, hogy ez csak a gyerekkori dundiságból maradt meg. (Vagy talán már a „pufók” és a „dundiság” is olyan szó, amit manapság nem illik használni? Ahogy azt sem mondhatja neki, hogy a mellei fenomenálisak, anélkül hogy vérig sértené.) De mindegy is, térjünk vissza az arcához. Kis, formás orrának hegye enyhén zsírosan csillogott, a homlokán pedig látszott néhány elszórt, apró piros pont, de ezektől eltekintve az arca tagadhatatlanul – szóval az arca csodaszép volt. Most, hogy a lány két szemét lehunyva látta, Dexter rájött, hogy nem is emlékszik pontosan a színükre, csak arra, hogy nagyok, ragyogóak és sugárzik belőlük a humor, csakúgy, mint széles szája sarkánál a két ráncból, melyek mély zárójelként tovább mélyültek, amikor mosolygott, ami láthatóan gyakran előfordult. Sima, márványosan rózsaszín orcák, két kis húspárna, amelyek úgy néztek ki, mintha melegek lennének. Semmi rúzs, csak puha, málnaszínű ajkak, amiket szorosan összezárt, mikor mosolygott, mintha nem akarná, hogy lássák a szájához képest kicsit nagy fogait. A metszőfoga picit csorba volt, és mindezekkel egészében olyan benyomást keltett, hogy valamit visszatart, a nevetést vagy egy okos megjegyzést, vagy egy fantasztikus, titkos viccet.
Ha most elmegy, valószínűleg soha többé nem látja ezt az arcot, talán csak valami rémes évfolyam-találkozó alkalmával tíz év múlva. Addigra a lány kissé elhízott lesz meg kiábrándult, és majd panaszkodik, hogy búcsú nélkül otthagyta. A legjobb csöndben elmenni, és aztán hanyagolni az évfolyam-találkozókat. Tovább kell lépni, a jövőbe tekintve. Ott rengeteg új arc vár rá.
De épp amint ezt elhatározta, a lány szája széles mosolyra húzódott, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, azt kérdezte:
– Na, mit gondolsz, Dex?
– Miről, Em?
– Rólunk. Vajon ez már igaz szerelem? – Mély hangon felnevetett, szorosan zárt ajkakkal.
– Inkább csak aludj, jó?
– Akkor ne bámulj bele az orromba. – Kinyitotta a szemét, ami kék volt meg zöld, csillogó és ravasz. – Milyen nap van holnap? – mormolta.
– Mármint ma?
– Akkor ma. Ez a ragyogó, új nap, ami ránk vár.
– Péntek. Egész nap péntek. Egész pontosan Szent Swithin napja, ha érdekel.
– Az meg mi?
– Hagyomány. Ha ma esik, akkor negyven napig esni fog, vagy egész nyáron, vagy valami ilyesmi.
A lány a homlokát ráncolta.
– Ennek semmi értelme.
– Az nem számít. Ez afféle hiedelem.
– És hol kell esnie? Valahol mindig esik az eső.
– Szent Swithin sírján. A winchesteri katedrális mellett van eltemetve.
– Hát ezt meg honnan tudod?
– Oda jártam iskolába.
– Nagy cucc – mormolta párnájába a lány.
– „Ha Szent Swithin napján esik, hát el sem áll tam-tam-tamig.”
– Gyönyörű vers.
– Jó, egy kicsit átalakítottam.
Emma újra nevetett, aztán álmosan fölemelte a fejét.
– Te Dex…

A Kiadó engedélyével.