FőképLehet, hogy kicsit elcsépeltnek hangzik, de nekem pedig lassan a mániámmá válik, ha Kesslerről van szó, hogy ha egy folytatásos történetet olvasok, akkor szeretem időrendi sorrendben tenni. Az eddigi két Otto Stahl könyv esetén ez így is volt, most azonban ugrunk egy hatalmasat az időben, és mindjárt 1944 végén landolunk. Ekkor került sor ugyanis a németek ardenneki offenzívájára...

Azt ugye már A Halál ötven órája óta tudjuk, hogy a németek több tucat egységet „dobtak át” a fronton diverziós feladatokkal, így a hirtelen támadás miatt amúgy is összezavarodott ellenség csak még butábban néz ki a fejéből és nem ért semmit: bizonyos helységek nem ott vannak, ahol a közúti tábla vagy a térkép mutatja; egy adott hidat a gonosz beszivárgók a levegőbe röpítettek, illetve a mieink nem tudják a levegőbe repíteni, mert az ellenség – sajátjainknak álcázva magát – elfoglalta.

Eme „remek” tevékenységek mellett még titkosabb akció is zajlik: egy kis csapat – két SS legény, egy SS ügynök, Otto és a gróf – szépen csendben áthajózik a Sauer folyón és megkezdi álcázott utazását a fő-főparancsnok rezidenciája felé. Tervük – amiről Ottonak és a grófnak egyelőre tudomása sincs, azt hiszik kapcsolataik és a tapasztalatuk miatt kerültek a brigádba –, hogy bármi áron likvidálják az ellenség főparancsnokát, Eisenhower tábornokot. Amint ez „hőseink” számára nyilvánvalóvá válik, mindent elkövetnek, hogy szabotálják az akciót – elvégre ők nem bérgyilkosok –, azonban nagyon kell vigyázniuk, mit tesznek, mert társaik egy rossz mozdulat miatt azonnal átvágják a torkukat – minden lacafacázás nélkül.

Az Otto és az SS sajnos követi azt a koncepciót, hogy a szerző kiűzi a humort a történetsorból. Ez (volt) az egyik nagy erénye számomra az Otto-történeteknek. A humor és az abszurditás nagyon magas szintre tudta feldobni az első könyvet. Aztán ez majdnem teljesen eltűnt a másodikban. Most egyedül egy idióta amerikai elhárító-tiszt képében merül ki az összes humor, egyébként meg egy langyos háborús történet zajlik a könyv lapjain. Hiába a titkos akció, amely számos kiaknázható dolgot rejthet, ezek mellett rendre elhúz a szerző, ehelyett továbbra is erősen tartja magát ahhoz, hogy a gróf leginkább nem evilágban él, de az ebből adódó magas labdák rendre lecsapás nélkül maradnak, így viszont egy hülye idiótává silányul a szereplő, ami pedig nagy hiba. Az első Otto könyvben határozottan jó poénok és gegek forrása volt a gróf, de azóta a „teljesítménye” erősen közelít a nullához.

Mindezek után csak ismételni tudom magam:

„… alapvetően továbbra is a „hihetetlen” és az „abszurd” a legjobb jelző azokra a helyzetekre, amelyekbe főhőseink csöppennek, ám ezekben távolról sincs annyi „hihetetlen” és „abszurd”, mint az előzményekben. Vagy nagyon nem lehet magán a helyzeten annyira jól szórakozni illetve humorosnak tartani. Szerintem ha anno Leo Kessler egy kicsit jobban megerőltette volna magát, simán egy újabb „gyöngyszemet” produkálhatott volna.”