Főkép

Még sohasem jártam úgy, hogy összeáll az összegzés a fejemben, amit le szándékoznék írni egy CD-ről, DVD-ről, majd valami láthatatlan erő/hang/akármi arra késztet, hogy várjak még, mert hátha döntő módon tudja befolyásolni a plusz idő annak milyenségét. Ez konkrétan a negyedik nekirugaszkodásom, de ha a fene fenét eszik, akkor is túllendülök rajta, mert ennél jobban már nem tudnék beleásódni a cikk tárgyát képező kiadványba.
 
Egy új Subscribe lemezt azért élvezetes dolog betenni a lejátszóba, mert az ember egyrészt tudja, hogy mire számíthat, másrészt meg egyáltalán nem. Ez a kettősség volt jelen ez alkalommal is, a többi pedig már csak hab volt a tortán.
 
A legutolsó Subscribe album még 2007-ben jelent meg, és azóta csupán egyszer jelentkezett a csapat hangzóanyaggal (Contradictions – 2010), ami szintén egy izgalmas EP volt a két brutálisan hosszúra nyújtott saját dallal, illetve a kiválóra sikeredett EDDA feldolgozással (Kölyköd voltam), és azt kell mondanom, hogy megérte várni, mert ez a lemez a maga érettségével még további magaslatokba emelheti az amúgy sem népszerűtlen zenekart. Az első CD-jük pár számtól eltekintve nálam nem ütött akkorát, de azt már akkor sem tudtam kétségbe vonni, hogy a banda élőben olyan erős, mint kevés másik hazai társa.
 
Több ízben próbáltam megfejteni a brigád sikerét, aztán végül mindig arra jutottam, hogy felesleges. Jók és kész. Nem játszanak unalmas rágógumizenét – sőt kifejezetten beleharapnak a dalok az ember fejébe-, angol nyelven énekelnek, nem celebkednek stb., és a dolog mégis működik.
 
Roppant módon kíváncsi voltam, hogy az eddigi minőséget merre lehet még tovább vinni. Mivel rendre érkeztek a youtube-ra az újabb és újabb stúdiós bejelentkezések, így annyira nem ért meglepetésként, hogy ismételten fogós dalokat gyártott az immár hét tagot számláló brigád. Felettébb szimpatikus dolog, hogy a rajongóknak lehetősége nyílt arra, hogy láthassák a zenekart munka közben, mert ez az emberközeliség minden esetben bizalmat sugall a külvilág felé. Az ilyen apróságok nagyon sokat tudnak lendíteni egy zenekar és az őt szeretők közötti viszonyon.
 
Reméltem, hogy sikerül jó sokszor meghallgatnom a lemezt, mielőtt nekiállok írni róla, de arra, hogy ott fog ragadni az autómagnóban, bekerül a laptopomba, rákerül a telefonomra, semmi esetre sem gondoltam. Lényegében szüntelenül lehet hallgatni az albumot, mert pont annyi zene van rajta, amennyit az ember feje be tud fogadni. Nem egyszerű muzsikáról van szó, emészteni kell, ami történik benne, de amint egy kicsit is sikerül ezen a „nehézségen” által menni, végtelen barátság köttetik. Az első két lemez és a kislemez után némileg befogadhatóbb lett ez a korong, bár ez talán annak is köszönhető, hogy kevésbé nyers az anyag, sok benne az elszállós rész, amelyek – bár hangulatfüggő, hogy van-e kedve hozzá a fülnek – némileg engednek a súlyon.
 
Ahogy az a Subinál teljesen normális dolog, vannak olyan refrének, amik egyből ütnek, és az ember már az első hallgatás után énekli őket. Ennek kiváló példája az intrót (sose szerettem az intrókat, ezután sem fogom...) követő „Anxiety Found In Contradictions Act II. Delusion”, ami azóta is a kedvencem a lemezről. Ordibálós versszakok, kőkeményen dallamos, metálkodós refrén operaénekesnői háttérvokállal(!!), majd a szokásos Subi-csavar olyan átvezető részekkel, hogy az ember nem bír nem mosolyogni ezen a csodálatos kreativitáson. Az egyik leállós részben Csongor Bálint olyat énekel, hogy azt kapásból vissza kellett tekernem. Érződik, hogy a zenekar megpróbálta kitolni a határait, hiszen a „Bitter Boundary”-ban például egy komplett gyerekkórus énekli a dal végén a refrént, amitől úgy kirázott a hideg (pozitív értelemben persze), hogy öröm volt nézni.
 
Nem tudom, hogy alapvető koncepció volt-e a dalok lágyabb hangvételűre formálása, vagy csupán Cséry Zoltán billentyűsnek köszönhető ez a hatás, de tény, hogy sok nótában domináns a zongora vagy egyéb más – amúgy végtelenül intelligens – szintitéma. Már előre látom, hogy sokan emiatt fognak fanyalogni, és amúgy tény, hogy más lett ezáltal a zenekar muzsikájának összképe, de én azt mondom, hogy ameddig egy brigád ilyen szinten képes önmagát megújulni, és kiszélesíteni a palettáját, addig lesz izgalmas a produktum.
 
Ami számomra nagy meglepetés volt, az a magyar nyelvű nóta, az „Álomtégla”. Amikor megszólalt az ének, nem hittem a füleimnek, és egyből előkaptam a szövegkönyvet, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban nem az angolt hallom-e magyarnak. Először kicsit féltem, mert ez a dal sem egy tipikus Subi zúzda, és először az jutott eszembe, hogy némi szándékosság volt ennek a nótának az elkészítésekor, amely azt irányozza elő, hogy megnyíljanak utak a rádiók felé, de az utolsó taktust követően megnyugodtam, mert belefér. Igen, ez a kulcsszó: belefér. A Subinál minden belefér. Lehet metál, alternatív rock, reggae, shuffle, jazz... ezeket mind képesek ügyesen kombinálni. Az utolsó dalban felvonultatott Pannonia All Star Orchestra fúvósai is csak ezt támasztják alá.
 
Nagyon érződik, hogy a csapat meg kívánta lépni ennél az albumnál azt a következő lépcsőfokot, amit általában el lehet várni egy új album esetében. Azt szerintem mindenki döntse el maga, hogy sikerült-e nekik, viszont az kétségtelen, hogy ez egy elég jó lemez, és nem csodálkoznék rajta, ha újabb díjakkal bővülne a banda „kincstára”.
 
Ami a külcsínt illeti, az legalább annyira igényes, mint a belbecs. A5-ös méretű „könyvet” tarthat a kezében a régimódi lemezvásárló, amely egyszerű de nagyszerű borítójával kapásból belopta magát a szívembe (egyedül a szövegkönyvben lévő apró elírásokért kár...). A hanganyag mellett egy DVD-t is tartalmaz a tok, amin a már említett stúdiós felvételek mellett a Contradictions EP kulisszatitkait is meg lehet tekinteni, illetve videóklipeket és egyéb csemegéket is lel az érdeklődő.
 
Ahogy már korábban is írtam, mondtam, ennek a zenekarnak külföldön lenne a helye, mert amit művelnek, azt olyan színvonalon teszik, hogy érdemes lenne megmutatni az egész világnak, hogy kis hazánk ilyen brigádot is ki tud termelni magából, de addig is legyen a miénk a Subi!
 
Az együttes tagjai:
Csongor Bálint – ének, gitár
Tilk Máté – ének
Horváth Attila – gitár
Reich Tamás – gitár
Anga-Kis Miklós – basszusgitár
Rékasi Attila – dob
Cséri Zoltán – zongora, billentyűs hangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Griping Portentous
2. Anxiety Found Shape In Contradictions Act II. Delusion
3. Anxiety Found Shape In Contradictions Act III. The Final Relief
4. Bitter Boundary
5. Books for the Dyslexic
6. Orchitis
7. Rigside Seat
8. Álomtégla
9. Miles Away
10. Between Heaven and Her
11. Gay Rodeo
 
Diszkográfia:
Sanity Has Left the Building (2004)
Stuck Progress to Moon (2007)
Contradictions (2009) EP
Contradictions (2009)
Bookmarks (2011)