Főkép Bevallom, felszínes módon rajongok a szebbnél szebb borítókért, ennek a könyvnek az elolvasásában is nagy szerepet játszott a gyönyörű külső. A címe – amely eredetileg A Girl`s Guide to Kissing Frogs – viszont erős visszatartó erőként működött, hiszen csöpögősen rózsaszín romantikus regényt sejtetett. Ugyan az első oldalakat elolvasva megkönnyebbülten fellélegezhettem, de a kötet nem úszta meg a műfaji besorolásnál a romantikus jelzőt. Pontosabban „királylányos” történetnek mondanám, így elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik a happy endet, hisznek abban, hogy egy nap eljön a szőke herceg fehér lovon, még ha addig sok varangyos békát kell is megcsókolniuk.
 
Ebben a szituációban találja magát Marigold Savage, aki Anglia negyedik legrangosabb balett-társulatában dolgozik, és minden vágya, hogy híres balerina, elismert művész lehessen. Azonban egy szerencsétlen esés következtében többhetes szabadságra van szüksége, hogy törött lába helyrejöjjön. A kényszerpihenőt Northumberlandben, a szüleinél tölti, ahol érdekesebb események várnak rá, mintsem gondolná.
 
Bár nem tartoznak a fő érdeklődési körömbe a királylányos-romantikus regények, ezt a könyvet nagy élvezettel olvastam. A humora talán az első, amit kiemelnék: Marigold érdekes eszmefuttatásai és kalandjai már-már illetlen nevetésre késztettek, a másik humorforrás pedig Siggy, a főhősnő harapós nyula volt.
A könyv másik erőssége, amellyel belopta magát a szívembe, a hétköznapi problémák bemutatása volt, konkrétan Marigold szüleinek helyzete; édesanyja, a művészlélek Dimpsie rettenetesen szenved az egocentrikus Tom mellett, aki bár körzeti orvosként dolgozik, egy csepp empátiával sem rendelkezik. Gyerekei iránt jó esetben is közönyös, feleségét megveti, minden alkalmat megragad, hogy sárba tiporja az önbizalmát, ráadásul fűvel-fával megcsalja. Dimpsie viszont semmit nem tesz, hogy kihátráljon gyötrelmessé vált házasságából, jellemgyenge figura, aki alárendeli magát mások akaratának.
 
A regény alapvetően két részre osztható: az első, rövidke szakaszban betekintést nyerünk a balett intrikus, kegyetlen világába, amelyben a művészet alárendelődik a vitriolos pletykáknak és a hatalomnak: az tud a legmagasabbra kerülni, aki minél jobban keresztbe tesz a vetélytársainak és a legjobb kapcsolatokkal rendelkezik.
Victoria Clayton nem idealizálja főhősét szent mártírrá, aki a puszta tehetségével jut egyre feljebb a ranglétrán. Marigold, akárcsak bármelyik balett-táncos, mindent megtesz karrierje előmozdításáért, ezért lesz a szeretője nárcisztikus főnökének, Sebastian Lenoirnak. Ennek ellenére Marigold anyagi helyzete nem túl rózsás, mosogatószerrel kénytelen hajat mosni, a ruhatára és az ágya kiselejtezett ruha-és jelmezkellékekből áll, a társulatbeli pozícióját pedig bármikor elveszítheti.
 
A második részben a vidéki nemesek életét ismerjük meg, ahol a hatalmas, ősi házak saját névvel rendelkeznek, a felszálló ködben rókák és egyéb vadállatok osonnak tova a birtokokon. Az emberekről nem túl kedvező, ámde humoros képet fest az írónő; az estélyek, pletykák, vadászat témáján és a különféle egyleti gyűléseken kívül semmit nem fogad be sznob csőlátásmódjuk, pláne nem olyan embert, aki nem közülük való, tehát nem angol, a családja nem él évtizedek-századok óta a vidéken és gondolkodásmódja gyökeresen eltér az ő nézeteiktől.
 
Ilyen például Conrad Lerner, aki bár gazdag és elegáns, hozzájuk képest hihetetlenül (tehát illetlenül) művelt, ráadásul német származású és zsidó. Valószínűleg hosszabb időt töltött elmegyógyintézetben, egészen biztos, hogy gyógyszereket szed, bűvészmutatványokat ad elő és erkélyekről ugrándozik. Természetesen Conrad fellépése után szinte minden olvasónak egy bizonyos végkifejlet jut eszébe, de a történet tartalmaz néhány fordulatot, amelyek csavarnak egyet a gondolatmeneten és kétségessé teszik a sematikus befejezést.
 
Összegzés gyanánt néhány agyonkoptatott frázissal tudok élni: fordulatos, humorral és kellő mennyiségű szerelemmel fűszerezett történet – ilyen egy igazi, jó női regény.