Főkép Kategóriaként a krimi / thriller szerepel, de sajnos ez nem fedi teljesen a valóságot (viszont a lehetőségek korlátozottsága miatt nincs más), hiszen James Ellroy regénye valójában a kortárs amerikai bűnregény egyik kiemelkedő darabja. Az 1988-ban íródott regény, az L.A. Quartet  tetralógia második része valamilyen rejtélyes oknál fogva csak most, pontosabban tavaly jelent meg először magyarul, annak ellenére, hogy az első (Fekete Dália) és a harmadik rész (Szigorúan bizalmas) már évekkel ezelőtt kiadásra került, mi több, az utóbbi már legalább kétszer.
 
Az ötvenes évek Los Angelesében játszódó, két szálon futó történetben egyrészt a homoszexuális indíttatású, különösen kegyetlen és véres gyilkosságok utáni nyomozás, másrészt a kommunista összeesküvés felgöngyölítése, illetve az ezek során alkalmazott módszerek borzolják a kedélyeket. Aztán a szálak összekuszálódnak, hiszen a fiatal, ambiciózus, saját démonai által hajszolt, megszállott rendőr azért, hogy folytathassa a számára oly’ fontos nyomozást, csatlakozik a kommunisták ellen folytatott boszorkányüldözéshez, melynek során együtt dolgozik a gerinctelen, gyáva, de törtető zsaruval, aki karrierje érdekében csaknem bármire képes, és a komoly maffiakapcsolatokkal rendelkező korrupt ex-zsaruval, aki összefekszik a város egyik legnagyobb gengszterének csajával.
 
Egy világban, ahol az erőszak és a korrupció nem ismer határokat, ahol minden mindennel összefügg, ahol mindenkinek vannak titkai, és ahol senki sem ártatlan, csak a legerősebbek, legügyesebbek, vagy azok maradhatnak életben, akiknek semmi veszítenivalójuk nincs. Vagy legalábbis majdnem semmi. Akik képesek rezzenéstelen arccal szembenézni egy fegyver csövével, és ha a szükség úgy hozza, bárkit és bármit elpusztítanak – persze nem merő szívjóságból vagy önzetlenségből, csupán azért, mert… talán ők sem tudják, miért.
 
Eddigi olvasmányélményeim alapján tisztában voltam azzal, hogy Ellroy nem éppen naiv széplelkeknek ír, ám a borítón látható huszonegyes karika még engem is meglepett egy kicsit, hiszen tudomásom szerint nem sok minden érdemelte ki ezt a kétes hírnevet (ha kiérdemelte egyáltalán valami), ám olvasás közben gyorsan rájöttem, hogy egyáltalán nem volt alaptalan a figyelmeztetés. Sőt, ez a könyv minden eddiginél keményebb, komorabb, sötétebb és betegebb. Nem tehetek róla, de az erkölcstelenségben, aljasságban, mocskos szenvedélyben, szexuális perverziókban, vérfertőzésben és szodómiában tobzódó regény kiverte nálam a biztosítékot. Arról nem is beszélve, hogy Ellroy elbeszélő stílusa ezúttal egyértelművé teszi a szerző témával kapcsolatos véleményét, amitől még ijesztőbbé válik az egész, hiszen nincs meg az a tárgyilagosság, az a külső nézőpont, ami segíthetne távol tartani magunkat a mocsoktól, ami így szinte átszivárog a lapokon.
 
Olyan ez az egész, mintha a szókimondásáról és faragatlanságáról ismert Ellroy először megjáratná szereplőivel, és egyúttal velünk, olvasókkal is a földi poklot, aztán a túlélőket felpakolná egy, a semmi felé száguldó vonatra, és hagyná, hogy beteljesedjen a végzet, miközben ő saját démonai által vezérelve „A nagy sehol” hosszú, zaklatott szólójának dallamait dúdolgatja…

Részlet a regényből