Főkép Karinthy Frigyes válogatott verseinek és novelláinak gyűjteménye a kiadó diákkönyvtár-sorozatában jelent meg, a kötet tehát feltehetően a középiskolás, érettségire készülő diákokat célozza meg. Ám ami a tartalmát illeti, a könyv túlmutat a középiskolai Karinthy-anyagon, sőt szándékosan az író kevésbé ismert és ritkábban tanított műveit helyezi előtérbe.
 
Bár a kötetben helyet kapott néhány klasszikus, valószínűleg minden irodalmi szöveggyűjteményben megtalálható mű, mint pl. az „Előszó” és az „Üzenet a palackban” című versek, valamint az „Én és Énke” című novella, a könyv nagyobbik részéből Karinthy kevésbé ismert oldalát ismerhetjük meg.
 
Azt hiszem, a klasszikus, kanonizált irodalmi és főként a kötelező olvasmányi státusz egyik hátránya, hogy az irodalomkönyvekbe és középiskolai szöveggyűjteményekbe bekerülő író életműve, valamint stílusbeli és egyéb jellemzői gyakran egy-egy, a végtelenségig ismételgetett tételmondattá silányulnak. Ahogy pl. az iskolai tananyag szerint a legfontosabb tudnivaló Dosztojevszkijről, hogy ő volt a „polifonikus regény” mestere, ugyanígy Karinthyról is leginkább csak annyit szokás tudni, hogy élvezetes, humoros történeteket és paródiákat írt.
 
A Beck András által szerkesztett kötet azonban szerencsére nyújt némi ízelítőt Karinthy „komoly” művészetéből is. Ahogy az utószóból is kiderül, a szerkesztő szándékosan leginkább az 1930-as évek szabad verseiből és az 1910-as évek novelláiból válogatott – s véleményem szerint ez jó döntés volt. Mivel utoljára én is középiskolás koromban foglalkoztam Karinthyval, s csak a kötelezően ismerendő műveit ismertem, kellemes felfedezés volt számomra, hogy az író korántsem csupán humoreszkeket írt.
 
A kötetben szereplő versek többsége meglehetősen hosszú, szabadon áradó mű, amelyekben Karinthy sokszor mindenféle központozást mellőz. Szinte mindegy is, hogy az író a halott nővéréről (Mindszenti litánia), a haldokló kutyájáról (Tomi) vagy éppen a saját tehetségének kihasználásáról és elvesztegetéséről ír (Számadás a tálentomról), a versek egyformán hatásosak, erőteljesek és megejtőek.
 
S ugyanez az erő jellemzi a kötetben szereplő novellákat is. A versek mellett (vagy után) olvasva őket néha szinte fel sem tűnik, hogy már nem verset, hanem prózát olvasunk – számos novella (mint például az „Északi szél” vagy az „Iránytű”) ugyanolyan hipnotikus, különleges hangulatú és lírai, mint a már említett versek.
 
Összességében a kötet a bevallottan szubjektív válogatás ellenére (vagy pont emiatt) remekül alkalmas arra, hogy a segítségével újra felfedezzük Karinthyt, és kicsit többet megtudjunk róla annál, mint hogy ő írta a Tanár úr kérem és az Így írtok ti jól ismert darabjait.