FőképTizenhárom történet régi modorban – olvasható a könyv alcímében, és valóban, a kötet novellái a lehető legegyszerűbb, leghagyományosabb elbeszélések. Hétköznapi történetek, mindenféle írói trükk nélkül – manapság, amikor a szépirodalomban mindenki posztmodernkedni akar, a szórakoztató műfaj iparosai pedig Hollywoodtól tanulják a suspense-re kihegyezett történetmesélést, az a legritkább, hogy valaki csak leüljön, és elmeséljen egy történetet. Ingo Schulze ezt csinálja, és eddigi köteteinek sikere őt igazolja.
 
Persze ahhoz, hogy valaki szenzációhajhászás és irodalmi attrakciók nélkül is élvezhetőt alkosson, kell, hogy legyen mondanivalója – a „régi modor” innen is értelmezhető, Schulze történeteinek van eleje, közepe, vége, és túlnyomórészt értelme is. De fellelhető ez a „régi modor” az egykor élt történetmesélőktől átvett folyamatos írói jelenlétben és kiszólásokban is – szinte minden novellában elhangzik legalább egyszer az „elmesélem, hogy volt” jellegű fordulat, az író itt nem a háttérből szövi a szálakat, hanem elmeséli a történetet, úgy ahogy azt átélte, hallotta, olvasta.
 
A főszereplő szinte minden esetben az írói alteregó, akinek a neve olykor változik, miként a családi állapota, a foglalkozása, a lakhelye is – többnyire mégis van valami köze a szerzőhöz. Legtöbbször író, amikor meg nem, akkor úgy érezheti az olvasó, hogy Schulze annak a valakinek a történeteit írja, akivé lehetett volna, ha élete egy pontján másképp dönt. Ez a stílus, a mesélő stílusa eleinte idegenné és hangyányit unalmassá teszi a könyvet, ám ha ráhangolódunk – mondhatnám úgy is: „hozzálassulunk” – akkor már élvezzük, miként a régi vágású történetmesélők írásait; s rájöhetünk, hogy bár a forma idejét múltnak hat elsőre, a téma és a mondanivaló egyáltalán nem az.
 
Schulze nálunk a német újraegyesítés írójaként híresült el, köszönhetően főleg az Új életek és az Adam és Evelyn című regényeinek, s dacára annak, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz év, még mindig egyik központi témája a nyolcvanas évek végének politikai változásai, és azok hatása a mai német hétköznapokra. Jó adag nosztalgia van az írásaiban, és cseppet sem titkolt elveszettség-érzet – leginkább az Adam és Evelyn férfi főszereplőjére volt ez jellemző, és jelen kötet novelláiban is vissza-visszatér a harmincas-negyvenes férfi alakja, aki nem tud mit kezdeni a hirtelen társadalmi változásokkal. Ha az írásai alapján kéne képet alkotnom Schulzéról, azt gondolnám, ízig-vérig a megszokásokhoz ragaszkodó, régimódi ember, aki nehezen békél meg bármilyen változással.
 
Ami már csak azért is meglepő, mert a novellák hőse állandóan mozgásban van – munkájából adódóan folyton utazik. Minden történet máshol játszódik, meglátogatjuk Berlint, Egyiptomot, New Yorkot, Észtországot, Budapestet, Bécset – az író járja a világot, történetek után, majd ugyanezen történeteket népszerűsítve. S mintha ugyanez az író lenne az, aki nem tudja feldolgozni azt, hogy „kinyílt a világ” – akárhová utazik, történik vele valami drámai, utazásai során szakítanak vele, megtámadják, kétes üzletemberekkel kerül kapcsolatba, belekeveredik egy gyilkosságba, és a rég várt Budapest-Bécs vonatút végén is kudarc éri: egykori szerelme, akinek meg akarja mutatni a kapcsolatukról írt elbeszélését, láthatóan már túllépett rajta.
 
Az utolsó novella sok szempontból kiemelkedő helyet foglal el a kötetben – egy évtizedes vágy megvalósulása, a tizenévesen az NDK-ból Budapestre látogató Ingo Schulze vágyáé, hogy felszálljon a Budapestről Bécsbe tartó vonatra. A Keleti Pályaudvar szinte misztikus jelentőségre tesz szert a Bécsről álmodó keletnémet diák fejében – immár felnőtt íróként pedig a Budapest-Bécs vonatút irodalmi tisztelgést is jelent két magyar író, Kertész Imre és Esterházy Péter előtt. Schulze, aki régóta tervezte, hogy Kertész és Esterházy nyomdokain lépkedve ír egy történetet, amiben Budapestről Bécsbe utazik vonaton, egy íróról ír, aki Budapestről Bécsbe utazik, hogy volt szerelmével találkozzon. Ám sem a vonatút, sem a találkozás nem azt hozza, amit az utazó várt.
 
Legyen szó akár utazásról, akár politikai változásokról, akár párkapcsolatokról, akár a kommunikációs vívmányok térhódításáról, Schulze valójában mindig ugyanarról mesél – arról, hogy a változások, a kinyíló világ, a mobilkor, ami látszólag közelebb hoz minket egymáshoz, valójában egyre inkább eltávolítja az embereket egymástól. S hogy újra meg kell találnunk az utat egymás felé – ehhez talán jó út, ha őseink nyomdokaiba lépünk, és történeteket mesélünk egymásnak, régi modorban.