Főkép Az átlagolvasók elméjében Vladimir Nabokov neve örökre a Lolitával kapcsolódik össze. A Lolita pedig már fogalommá minősült, külön életet él, lefejtve arról az írásról, ami a köztudatba emelte. Mivel családjának el kellett hagynia a hazáját, Nabokov élete új hazák örökbefogadásáról szólt: élt Angliában, Németországban, Franciaországban és Amerikában. Amellett, hogy írt, tanított, újságírással foglalkozott, fordított, magas szinten művelte a rovartant (néhány lepkefajt is felfedezett), és sakkproblémák kidolgozásába is belemélyedt.
 
A Lolitát 1955-ben adták ki Párizsban, három évvel később pedig megjelent New Yorkban is – olcsó papírkötésben, tele nyomdai hibákkal. Síri csend vette körül, mígnem Graham Greene a londoni Sunday Timesban az 1955-ös év három legjobb könyve közé sorolta – ezután kezdtek el foglalkozni vele. Maga a történet egy 12 éves gyereklány és egy középkorú férfi kapcsolatát meséli el a férfi szavain keresztül. Humbert Humbert a börtönben írja meg a teljes visszaemlékezést, és kiköti azt is, hogy csak az ő és Lolita halála után jelenhet meg a könyv.
 
Nabakov művét gyakran úgy címkézik, mint erotikus regényt. Őszintén szólva én nem sok erotikát találtam benne, ellenben olyan nyelvi bravúrokat igen, hogy annak ellenére, amiről szól, az egész könyvet örömmel olvastam. Nagyon tetszett, ahogy a szerző belevitt a szavak sűrűjébe, majd leegyszerűsítette a szöveget, hogy újból felpörgesse. Az egész könyv egyfajta lüktetés, Humbert szívverése, mely csakis akkor képes életet verni gazdájába, ha Lolita közelében lehet. Szójátékokkal, versikékkel és elrejtett utalásokkal kíséri ezt a ritmust. Van, aki unalmasnak találja éppen a néhol hosszan és színesen taglalt leírások miatt, de aki értékeli a nyelvi szépségeket, annak egyszerűen nem lehet unalmas.
 
A történetet Nabakov az amerikai megjelenés után lefordította oroszra is. Akik ismerik a nyelvet, azok azt állítják, hogy oroszul még játékosabb és bravúrosabb a könyv. Jó lenne egyszer ilyen fordításban is elolvasni.
 
A siker természetesen bevonzotta a megfilmesítési jogokat is, a filmszalag pedig megörökítette Lolita történetét – nem is egyszer. Én az 1997-es feldolgozást láttam (Jeremy Irons és Dominique Swain főszereplésével). Azt hiszem, a film nyelvezete nem engedi meg azt a bravúrt, amit Nabokov művelt a szavakkal, de maga a történet mindenképpen érdemes az elolvasásra, illetve a megnézésre.