Főkép Először Kurt Vonnegut regényeiben találkoztam Louis-Ferdinand Céline nevével, s rögtön az írói és az emberi attitűdök összeegyeztethetetlen ellentétével is szembesülnöm kellett. Ugyanaz a francia férfi, aki sokak szerint sikeresen megújította a regény műfaját, s ezzel együtt talán az egész huszadik századi irodalmat, irodalmi gondolkodást, a második világháború idején kollaboránsként antiszemita propagandát folytatott, vagyis lepaktált a gonosszal, amiért legalábbis mélységes megvetés illeti.
 
E kettősség csírájában már a – részben a körülötte keletkezett botrány miatt is – valódi hírnevet hozó regényben felfedezhető, hiszen az Utazás az éjszaka mélyébe egyszerre a hagyományokból táplálkozó, azokat mégis valami egészen meghökkentő elem beemelésével defamiliarizáló mesterremek, valamint az idegengyűlölő, kapitalizmus-ellenes diktatúrák, elsősorban a nácizmus és a fasizmus ideológiájához utat nyitó, filozofikus írásmű.
 
A „nagy dobást” – ahogy az a fordító, Szávai János sok mindenre rávilágító utószavából is kiderül – a szegénységgel való azonosulás jelentette ebben az alapvetően polgári műfajban. A szegénységet persze már a francia, majd az amerikai naturalisták is meglehetősen hűen ábrázolták írásaikban, ám a nyelv, amivel tették ezt, a művelt, gazdag, önnön fensőbbségüket hirdető osztályok idiómája maradt. Ezzel szállt szembe Céline, aki nem ijedt meg sem a városi nyelvezet, az argó szavainak elszórt használatától, sem a pongyolább, valóban a köznapihoz közelítő fogalmazásmódtól, vagy a három ponttal jelzett szaggatottságtól – általában a nem költői-emelkedett fogalmazástól.
 
A honoráriumot elfogadni vonakodó körorvos tépelődéseinek leírása viszont szocialista beállítottságról árulkodik, ahogy a háború borzalmainak megfestését központozó, bölcselkedő eszmefuttatások, az általános kizsákmányolás és kizsákmányoltság hangsúlyozása is. Az pedig, hogy az efféle elégedetlenség, a társadalmi egyenlőtlenségek ily beleérző kritikája végül kommunista, anarchista, vagy éppenséggel nemzeti szocialista érzülethez vezet-e, majdhogynem a véletlen műve már – ami persze nem mentheti a Céline-éhez hasonlóan veszélyes és romboló ideológiai eltévelyedést.
 
Mindez egy asszociációkkal és szimbólumokkal teli szövegépítményben bontakozik ki. Már maga a cím legalább három irodalmi tradícióra utal. Az „utazás” a mű pikareszk jellegét vetíti előre: Ferdinand Bardamu ténylegesen bejárja a világot, az első világháborús frontoktól Amerikán és Afrikán át ismét Franciaországba kerül, és ahogy Voltaire Candide-jának hőse, ő is mindenütt ugyanazt látja a világban, legfeljebb a közmondásos optimizmust váltja fel az emberiségből és a világból való teljes kiábrándultság. (A Candide-dal és a pikareszkkel megvonható, habár eltorzított, feje tetejére állított párhuzamra számos kritikus, s utószavában Szávai János is utal.)
 
Ugyanakkor ott sötétlik az „éjszaka”, amely akár a karmelita Keresztes Szent János késő középkori miszticizmusát is felidézheti az olvasóban, és az Istennel való egyesülés felé vezető út egyik fázisaként értelmezhető – márpedig Ferdinand Bardamu mindvégig a halál, a mennyország vagy a nirvána felé igyekszik-törekszik, ráadásul az egyedül üdvözítő létmód számára az önfeladás, még akkor is, ha ez legtöbbször a szerelem aktusába való belefeledkezést jelent. S maradt még az éjszaka „mélye”, egy majdhogynem leplezetlen utalás Joseph Conrad klasszikusára, A sötétség mélyén című műre, melynek témái és motívumai Céline-nél az afrikai utazás részleteiben köszönnek vissza.
 
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a regényt, Ferdinand Bardamu néhol abszurdba vagy szürrealizmusba hajló, fekete humorral teli utazását át meg átszövik a két freudi alapösztön, Erósz és Thanatosz szimbolikus megnyilvánulásai, már érthetjük, miért is gyakorolt ennyire komoly hatást e mű kora, majd a beat-nemzedék és a hatvanas-hetvenes évek amerikai posztmodernjének legfontosabb képviselőire, Allen Ginsbergre, William Burroughsra, Philip Rothra, vagy a már említett Kurt Vonnegutra – és tesz vélhetően ugyanilyen mély benyomást a mai olvasóra is.