Főkép Gerald Durrellnek van egy könyve, amiben a máshol fel nem használt sztorijait gyűjtötte össze, mivel sajnálta kukába dobni azokat. Valami hasonló járhatott Széchenyi Zsigmond fejében, amikor 1958 telén korábbi naplóiból összeállította ezt a könyvecskét. Terjedelemre nézve ez talán a legrövidebb műve (ráadásul bizonyos részek korábban már megjelentek nyomtatásban), azonban ez mit sem von le az értékéből, hiszen prózája a mai napig élvezetes, friss.
 
Maradékfelhasználásról lévén szó, ne várjunk összefüggő történeteket, komplett útleírást, inkább csak amolyan dirib-darab életképeket, hangulatokat, meséket, úgy, ahogyan azok eszébe jutnak, apró forgácsok a számtalan vadászatról, a személyesen átélt és hallott esetekről. Mindezek egyedül arra hivatottak, hogy felidézzék a múltat, amikor a szerző kedvenc földrészén vadászott.
 
Éppen ezért érzem stílszerűnek a címet. Tábortűz. Afrikai tábortűz. Az éjszaka csendjében halkan pattogó, az ég felé szikrákat szóró melegforrás, ami körül a legkülönfélébb emberek gyülekeznek, s a meghittség sejtelmes bársonyán elhelyezkedve megosztják történeteiket egymással, hogy aztán másnap reggel mindenki tovább menjen saját ösvényén, a soha viszont nem látás bizonyosságával, mégis ismerősként.
 
Széchenyi szerényen megemlíti a fekete kontinensen zsákmányolt trófeáit (egyik elefántagyara világranglista 10. helyezett), és kitárgyalja a flóbertpuska előnyeit. De nem csupán az örömteli esetek idéződnek fel, hanem a balesetek, sáskajárások is, valamint kimerítő ismereteket kapunk az elefántcsontról. Befejezésként pedig látnoki mondatokban ír az elefántok jövőjéről. Mindezt 1958-ban teszi, amikor a korábbi évtizedekhez képest megfogyatkozott létszámú csordák bóklásztak az afrikai nap alatt, de még mindig jóval rózsásabb volt a helyzet, mint napjainkban.
 
„Mert a jövendő ködéből végzetes veszedelem körvonala bontakozik elő: a civilizáció könyörtelen, fel nem tartóztatható, előbb-utóbb az utolsó elefántot is elsodró árja.
A civilizáció, mely az általa ígért életszínvonalért magas vámot szed: az őstermészet életét. Rohamosan, menthetetlenül szaporodunk. Az emberiségnek nemcsak száma, igénye is gyarapszik. Egyre magasabb, az eddiginél különb színvonalra törekszünk. Egyre több termőföldre, több gyárra, több nyersanyagra – több fára van szükség. Az őserdőnek tehát pusztulnia kell.”
 
S bár az ormányosok még nem tűntek el bolygónkról, ma már tényleg csak rajtunk múlik, meddig van helyük mellettünk. Még jó, hogy mindezt Széchenyi már nem érte meg.