Főkép
Jeeves és a balsors árnyéka

Annak a napnak reggelén, amikor le kellett ruccan-nom Agatha nagynénikémhez a hertfordshire-i Woollam Cherseybe, három súlyos hétig tartó látogatásra, miközben helyet foglaltam a reggelinél, bevallom, rit-ka mód nehéz volt a szívem. Mi, Woosterek tán-toríthatatlanok vagyunk, de acélos külsom alatt abban a percben valami ismeretlen iszonyat lappangott.
– Jeeves – mondtam –, ma reggel nem vagyok a szokott, virgonc önmagam.
– Csakugyan, uram?
– Bizony, Jeeves. Távolról sem. Messze vagyok a szokott, virgonc önmagamtól.
– Sajnálattal értesülök, uram.
Levette a fedot az illatozó szalonnás t.-ról, és én gondterhelt villámra döftem egy falatot.
– Miért? Minduntalan ezt kérdem magamtól, Jeeves: miért hívott meg Agatha néni a vidéki hajlékába?
– Nem tudnám megmondani, uram.
– Nem azért, mert rajong értem.
– Nem, uram.
– Sokszorosan igazolt tény, hogy az idegeire megyek. Fogalmam sincs, mi az oka, de valahányszor az útjaink, hogy úgy mondjam, keresztezik egymást, mindig olyan érzésem támad, hogy csak ido kérdése, és elkövetek valami bodületes baromságot, akkor pedig üldözobe vesz a kisbaltával. Ennek az az eredménye, hogy úgy bánik velem, mint egy féreggel, egy számkivetettel. Igazam van vagy nincs igazam, Jeeves?
– Tökéletesen helytálló, uram.
– Most meg kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy töröljem minden programomat és ügessek le Woollam Cherseybe. Sötét okai lehetnek erre, melyekrol fo-  galmunk sincs. Rossz néven veszi, ha nehéz a szívem, Jeeves?
– Nem, uram. Elnézést, uram, a bejárati ajtó csengojét véltem hallani.
Kilebegett, én pedig egy újabb nyugtalan villát böktem a sz. tojásba.
– Távirat, uram – szólt Jeeves, amikor újra elokerült.
– Bontsa ki, Jeeves, és olvassa fel a tartalmát. Kitol jött?
– Nincs aláírva, uram.
– Azt akarja mondani, hogy nem áll név a végén?
– Pontosan ezt igyekeztem kifejezésre juttatni, uram.
– Hadd lám!
Szemügyre vettem a tárgyat. Zurös üzenet volt. Zurös. Nincs rá más szó.
Azt mondja:
TUDD HOGY MIKOR ITT LESZEL EELETBEVAAGOO HOGY CSAK VADIDEGENEKKEL TALAALKOZZ
Mi, Woosterek agyilag nem vagyunk nagyon erosek, különösen a reggeli táján; tompa sajgásra lettem figyelmes a két szemöldököm között.
– Mit jelent ez, Jeeves?
– Nem tudnám megmondani, uram.
– Azt írja: „itt leszel”. Hol az az itt?
– Megfigyelheto, hogy az üzenet postára adásának helye Woollam Chersey, uram.
– Magának teljesen igaza van. Woollam, mint találóan észrevételezte, Chersey. Ez azért már mond valamit, Jeeves.
– Mit, uram?
– Nem tudom. Ugye maga sem gondolja, hogy Agatha néni küldte?
– Aligha, uram.
– Nem; már megint igaza van. Most csak annyit lehet mondani, hogy egy ismeretlen személy, aki Woollam Cherseyben tartózkodik, életbevágóan fontosnak tartja, hogy csak vadidegenekkel találkozzak, Jeeves?
– Nem tudnám megmondani, uram.
– Másfelol viszont, ha úgy vesszük, miért ne találkoznék?
– Pontosan, uram.
– Akkor lényegében ez egy rejtély, amit csak az ido oldhat meg. Várnunk kell, és majd kiderül, Jeeves.
– Magam is éppen ezzel a kifejezéssel kívántam élni, uram.
Nagyjából négy óra tájban csapódtam be Woollam Cherseybe. Agatha nénit oroszlánbarlangjában találtam, éppen levelet írt. Ahogy ismertem a nénit, ezek valószínuleg goromba levelek voltak, sérto utóiratokkal. Nem sütött róla az öröm, ahogy rám nézett.
– Á, hát itt vagy, Bertie.
– Igen, itt.
– Kormos az orrod.
Zsebkendot használtam.
– Jó, hogy ilyen hamar ideértél. Beszélni akartam veled, mielott megismerkedsz Mr. Filmerrel.
– Kivel?
– Mr. Filmerrel, a miniszterrel. O is nálam szállt meg. Gondolom, Mr. Filmerrol még te is hallottál.
– Ó, persze – mondtam, bár az igazat megvallva a tag teljesen ismeretlen volt számomra. Hogy ezzel    a kifejezéssel éljek, nem vagyok nagyon járatos a politika világában.
– Ragaszkodom hozzá, hogy kedvezo benyomást tégy Mr. Filmerre.
– Rendben.
– Ne vedd ezt félvállról, ne tégy úgy, mintha teljesen természetes lenne, hogy jó benyomást fogsz tenni rá. Mr. Filmer komoly gondolkodású, szilárd jellemu és eltökélt férfi, te pedig épp az a fajta léha, könnyelmu semmirekello vagy, amilyenekkel szemben a leginkább elfogult.
Kemény szavak ezek egy vérrokontól, természetesen, de remek összhangban álltak az elozményekkel.
– Leszel szíves tehát, amíg itt vagy, nem a léha, könnyelmu semmirekello szerepében mutatni magad. Mindenekelott itt-tartózkodásod tartama alatt tartózkodni a dohányzástól.
– Hohó, a nemjóját!
– Mr. Filmer a dohányzásellenes liga elnöke. Alkoholtartalmú serkentoket sem fogyaszthatsz.
– Hé, ez azért mégis!
– A társalgási témák közül pedig leszel szíves elhagyni mindent, ami összefügg a bárokkal, a biliárdtermekkel és a muvészbejárókkal. Mr. Filmer nagyrészt a beszélgetéseitek alapján fog megítélni.
Észrevételt tettem.
– Igen, de miért kell nekem benyomást tennem erre a… Mr. Filmerre?
– Azért – felelte az idos rokon –, mert ez a határozott utasításom.
Válasznak nem volt valami szellemes, ami azt illeti, de ahhoz elég volt, hogy belássam: a helyzet, hogy úgy mondjam, így áll. Fájó szívvel kikullogtam.
A kert felé vettem az irányt, és akármi legyek, ha az elso ember, akibe belebotlottam ott, nem Bingo Little volt.
Bingo Little meg én jóformán a születésünk óta cimborák voltunk. Ugyanabban a faluban születtünk, két nap volt köztünk a korkülönbség, óvodába, Etonba és Oxfordba is együtt jártunk; érettebb korúvá cseperedvén a szék.fov.-ban rengeteg elso osztályú közös balhéból vettük ki a részünket. Ha egyetlen ember van a világon, aki képes enyhíteni ennek az elátkozott látogatásnak a borzalmait, gondoltam, akkor az az ember a kis Bingo Little.
De azt, hogy mit keres itt, és hogy került ide, fel nem foghattam. Tudniillik kicsivel azelott összeházasodott a Rosie M. Banks nevu híres írónovel, és amikor legutóbb találkoztunk, éppen arra készült, hogy elkíséri a feleségét az amerikai eloadókörútjára. Határozottan emlékszem, hogy még eléggé szabadszájúan káromkodott is, mert az utazás miatt ki kellett hagynia az ascoti versenyt.
És mégis, akármilyen meglepo, mégis ott volt. Sóvárogva vágytam egy baráti arcra, ezért felüvöltöttem, mint a véreb.
– Bingo!
Odakapta a fejét, és úgy éljek, az arca egyáltalán nem volt baráti. Inkább azt lehetne mondani rá: eltorzult. A karja úgy hadonászott felém, mint a szemafor.
– Csss! – sistergett. – Tönkre akarsz tenni?
– He?
– Nem kaptad meg a táviratomat?
– Az a te táviratod volt?
– Persze hogy az én táviratom volt.
– Akkor miért nem írtad alá?
– Aláírtam.
– Nem, nem írtad. Fogalmam se volt róla, hogy mi ez az egész.
– De a levelemet akkor is megkaptad.
– Milyen levelet?
– Az én levelemet.
– Nem kaptam semmiféle levelet.
– Akkor biztosan elfelejtettem feladni. Azt írtam meg benne, hogy itt vagyok, a kuzinod, Thomas házitanítójaként, és életbevágóan fontos, hogy amikor találkozunk, úgy kezelj, mint egy vadidegent.
– De miért?
– Mert ha a nagynénéd rájönne, hogy a barátod vagyok, nyilván azonnal kihajítana.
– Miért?
Bingo felhúzta a szemöldökét.
– Hogy miért? Legyen eszed, Bertie! Ha a nénikéd lennél, és tudnád, miféle alak vagy, engednéd, hogy az, akirol tudod, hogy a legjobb barátod, a fiad házitanítója legyen?
Ettol egy kicsit kóvályogni kezdett a fejem, de egy ido múlva megfejtettem, mire akar kilyukadni, és beláttam, hogy bizony van valami szikáran józan logika abban, amit mond. Ám így sem kaptam magyarázatot arra, amit a talány velejének, magvának lehetne nevezni.
– Azt hittem, Amerikában vagy – mondtam.
– Hát nem vagyok.
– Miért nem?
– Sose érdekeljen, hogy miért nem. Nem vagyok.
– De miért vállaltál házitanítói állást?
– Sose érdekeljen. Megvan rá az okom. És egyvalamit muszáj fejben tartanod – bele kell döngölnöd a betonba –, mégpedig azt, hogy bennünket nem láthatnak kvaterkázni. Tegnapelott a dögletes unokaöcsédet rajtakapták, amikor cigarettázott a bokrok között, és emiatt eléggé megingott a helyzetem, mert a nénikéd kijelentette, hogy ha kello felügyeletet gyakoroltam volna fölötte, akkor ez nem történhetett volna meg. Ha ezek után még azt is megtudja, hogy a barátod vagyok, semmi sem menthet meg a kirúgástól. Az pedig élet-halál kérdése, hogy ne rúgjon ki.
– Miért?
– Sose érdekeljen.
Ekkor a jelek szerint azt hitte, hogy közeledik valaki, mert hihetetlenül fürgén beugrott egy babérbokorba. Én pedig elbotorkáltam, hogy Jeeves társaságában meghányjam-vessem ezeket a zurös eseményeket.
– Jeeves – mondtam a szobámba térve, ahol Jeeves éppen a holmim kicsomagolásával ügyködött –, emlékszik arra a táviratra?
– Igen, uram.
– Mr. Little küldte. Itt van o is: a kis uncsitesóm, Thomas házitanítója.
– Csakugyan, uram?
– Nem értem. Olyan benyomást kelt, mintha szabadúszó lenne, de vajon létezik-e olyan felelotlen szabadúszó, aki abban a házban vállal munkát, amelynek berendezéséhez hozzá tartozik Agatha néni is?
– Sajátságosnak tunik, uram.
– Ráadásul az az ember, aki szabad akarattal rendelkezik, és az élvezeteket hajhássza, vajon miért vállalja el az unokaöcsikém, Thomas magántanítását, hiszen róla köztudomású, hogy nehéz eset és emberborbe bújt szörnyeteg?
– Szerfölött valószínutlen, uram.
– Ez már a mélyvíz, Jeeves.
– Pontosan, uram.
– Az egészben az a rémületes, hogy azt hiszi, az állása érdekében úgy kell bánnia velem, mint egy rég elveszettnek hitt leprással. Ezzel az utolsó reményem is odaveszett, hogy esetleg normális életet élhetek itt, a sivárság hajlékában. El tudja képzelni, Jeeves, hogy a nénikém kijelentette: nem szabad dohányoznom, amíg itt vagyok?
– Csakugyan, uram?
– Innom sem.
– Miért van ez, uram?
– Mert o azt akarja – valami sötét, kitudhatatlan okból, amire nem ad magyarázatot –, hogy egy Filmer nevu pacák kedvében járjak.
– Sajnálatos, uram. Habár, mint hallom, sok orvos az egészség zálogának tekinti az absztinenciát. Állításuk szerint ez jót tesz a vérkeringésnek, és elejét veszi az erek ido elotti elmeszesedésének.
– Ó, tényleg? Hát, ha legközelebb találkozik valamelyikkel, mondja meg neki, hogy egy hülye.
– Igenis, uram.
Így kezdodött az az idoszak, amelyrol viszontagságos életutamra visszatekintve bátran mondhatom, hogy a legrázósabb vendégeskedés, amit valaha átéltem. A vacsora elotti, élteto koktél hiányának kínjai;    a fájó kötelesség, hogy valahányszor kedvem támadt elszívni egy csöndes cigarettát, a szobámban le kellett feküdnöm a padlóra, és a kéménybe fújnom a füstöt; az állandó szorongás, hogy bármelyik sarkon összefuthatok Agatha nénivel; az idegtépo feszültség, hogy kénytelen vagyok A. B. Filmer kegyelmes úrral cimborálni; nem telt el sok ido, és Bertram Wooster olyan állapotba jutott, amilyenbe addig álmában sem.
Mindennap golfoztam a kegyelmes úrral, és ezt csak a Wooster-ajkak beharapása és az öklök elfehéredésig történo összeszorítása árán voltam képes végigcsinálni. A kegyelmes úr a legpocsékabb golfjátékot produkálta, amit életemben láttam, és ezt olyan társalgással fuszerezte, hogy az számomra túlment minden határon; mindent egybevéve eléggé sajnáltam is magamat, amikor egy este, miközben a szmokingomat húztam föl a vacsorához, beszivárgott hozzám a kis Bingo, és elterelte figyelmemet a magam bajáról.

Ha ugyanis arról van szó, hogy egy barátunk pácba kerül, attól kezdve mi, Woosterek már nem gondolunk önmagunkra; az, hogy Bingo térdig jár a csávában, látszott már a puszta megjelenésén is: olyan macskára emlékeztetett, akit eltalált egy féltégla, és a közeljövoben várja a másik felét.
– Bertie – szólalt meg Bingo, miután az ágy szélére ülve egy percen át sötét komorságot árasztott magából –, hogy muködik Jeeves agya mostanában?
– Úgy gondolom, jó formában van. Hogy van a szürkeállomány, Jeeves? Friss, eroteljes?
– Igen, uram.
– Hála az égnek! – mondta a kis Bingo –, ugyanis  a leheto legjobb tanácsára van szükségem. Ha helyes gondolkodású emberek nem tesznek eroteljes lépéseket a megfelelo csatornákon, ronggyá válik a nevem.
– Mi a baj, öregem? – kérdeztem együttérzéssel.
Bingo az ágyterítot morzsolgatta.
– Megmondom – felelte –, és most már azt is elárulom, hogy miért vagyok itt, a rémségek házában, és miért oktatok egy kölyköt, akinek nem görög és latin nyelvórákra lenne szüksége, hanem visszakézbol egy hatalmas nyaklevesre. Azért jöttem ide, Bertie, mert nem tehettem mást. Rosie az utolsó pillanatban, mielott elhajózott volna Amerikába, kitalálta, hogy inkább maradjak itt és viseljem gondját a pincsikutyájának.  Hagyott kétszáz ficcset, hogy kihúzzam, amíg visszatér. Ez az összeg, ésszeruen beosztva a távollét teljes idotartamára, elég lett volna, hogy a pincsi és jómagam szerény jómódban átvészeljük. De hát tudod, hogy van az.
– Mi van hogy?
– Hát az, amikor valaki odasompolyog az emberhez a klubban, és elárulja, hogy van egy bizonyos ló, amelyik akkor is nyerne, ha a rajt után tíz méterrel egyszerre kapna lumbágót és podagrát. Komolyan mondom, abban a pillanatban óvatos, mértéktartó befektetésnek tunt a dolog.
– Azt mondod, hogy az egész tokédet föltetted egy lóra.
Bingo keseruen felkacagott.
– Már ha egyáltalán lónak lehet nevezni. Ha az egyenesben egy pillanatra nem gyorsított volna fel, a következo futam résztvevoi közé keveredett volna. Utolsónak jött be, és ettol fenemód kényes helyzetbe kerültem. Valami módon pénzt kellett szereznem, hogy fenn tudjam tartani magam, amíg Rosie hazatér, anélkül, hogy tudomást szerezne a történtekrol. Rosie a legdrágább lány a világon, de ha házas ember lennél, Bertie, te is tisztában lennél vele, hogy a legremekebb feleségek is hajlamosak bekeményíteni, ha megtudják, hogy a férjük hat heti kosztpénzt tapsolt el egyetlen futamon. Nem így van, Jeeves?
– De igen, uram. A nok ebben a tekintetben különösek.
– Villámgyorsan kellett kapcsolnom. Annyit sikerült megmentenem a romok közül, amennyivel a pincsit elhelyezhettem egy kényelmes otthonban. Betettem a Kellemes Kutyapanzió Kedvenceinknek nevu helyre,   a kenti Knightsbridge-ben, aztán megtört emberként eltántorogtam, hogy házitanítói állást szerezzek. Rátaláltam a kis Thomasra. És most itt vagyok.
Szomorú történet volt, persze, de mégis úgy gondoltam, hogy akármilyen borzalmas is állandó kapcsolatban állni Agatha nénivel és a kis Tomóval, végso soron mégis ügyesen vágta ki magát a kutyaszorítóból.
– Már csak annyit kell tenned – mondtam –, hogy pár hétig kitartasz, és utána kitör a habzsi-dozsi.
Bingo erotlen vakkantást hallatott.
– Pár hétig! Örülhetek, ha még két napig maradhatok. Emlékszel: meséltem, hogy pár nappal ezelott megrendült a nénikéd belém vetett bizalma, mert a gyermeket dohányzáson érték. Most tudtam meg, hogy ez a Filmer volt, aki rajtakapta. Tíz perccel ezelott pedig a kis Thomas bejelentette, hogy szörnyu bosszút akar állni Filmeren, mert árulkodott a nénikédnek. Nem tudom, mit akar csinálni, de ha megteszi, akkor holtbiztos, hogy a bal fülemen fogok kicsúszni innen. A nagynénéd odáig van Filmerért, azonnal ki fog ebrudalni innen. És Rosie csak három hét múlva ér haza!
Mindent értettem.
– Jeeves – mondtam.
– Uram?
– Mindent értek. Maga is ért mindent?
– Igen, uram.
– Akkor nyújtson segédkezet.
– Attól tartok, uram…
Bingo halkan felnyögött.
– Ne mondja, Jeeves – szólt megtörten –, hogy semmi ötlete sincs.
– Sajnálatomra pillanatnyilag semmi, uram.
Bingo panaszos nyüszítést hallatott, mint egy bulldog, akitol megtagadták a kalácsot.
– Hát akkor, azt hiszem, az egyetlen, amit tehetek – jelentette ki komoran –, hogy egy másodpercre sem tévesztem szem elol a kis tésztaképu csirkefogót.
– Teljes mértékben – feleltem. – Állandó felügyelet, mi, Jeeves?
– Pontosan, uram.
– De addig is, Jeeves – szólalt meg Bingo halkan, izgatottan –, ugye gondolkodik majd még ezen?
– Mi sem természetesebb, uram.
– Köszönöm, Jeeves.
– Szót sem érdemel, uram.
Okvetlenül Bingo javára kell írni, hogy ha eljött a cselekvés ideje, tiszteletet parancsoló energiával és eltökéltséggel cselekedett. Azt hiszem, a következo két napon egyetlen olyan perc sem volt, amikor a kis Thomas azt mondhatta volna magának: „Végre egyedül!” Aztán a második este Agatha néni bejelentette, hogy másnap átjön néhány ember teniszezni, és azonnal attól kezdtem tartani, hogy a legrosszabb most következik.
Tudják, a kis Bingo is azok közé tartozik, akik, ha megmarkolhatnak egy teniszütot, azonnal transzba esnek, és a pálya szélén kívül lévo világ megszunik számukra. Ha odalépnék Bingóhoz egy szett közepén, és közölném vele, hogy leopárdok marcangolják a legjobb barátját a konyhakertben, csak odapillantana, és azt felelné: „Ó, á!” vagy valami hasonló értelmut. Tudtam, hogy az utolsó labdamenet legvégéig eszébe sem fog jutni Thomas és a kegyelmes úr, és ahogy este átöltöztem a vacsorához, már láttam a balsors elorevetett árnyékát.
– Jeeves – mondtam –, gondolkodott már maga azon, hogy milyen az élet?
– Idonként, uram, szabad perceimben.
– Dögletes, mi?
– Dögletes, uram?
– Mit akarok mondani: hogy mekkora különbség van aközött, ahogy a dolgok kinéznek és hogy igazából mik.
– A nadrágot talán egy ujjnyival feljebb, uram. Egy csekély igazítás a nadrágtartón megteszi a kívánt hatást. Mit is mondott, uram?
– Hogy is mondjam: itt, Woollam Cherseyben látszólag boldog, gondtalan vendégsereg van együtt. Csakhogy a csillogó felszín alatt, Jeeves, sötét áramlatok húzódnak. Az ember elnézi a kegyelmes urat, amint ebédnél a szervezetébe juttatja a majonézes lazacot, és azt gondolja: íme egy ember, akinek a világon semmi gondja. Ám egész ido alatt leselkedik rá és mind közelebb lopakodik a szörnyu végzet. Maga szerint milyen lépésekre készülhet a Thomas gyerek?
– A kötetlen beszélgetés során, amelyet a fiatalúrral a délután folyamán sikerült lefolytatnom, úgy tájékoztatott, hogy A kincses sziget címu regényt olvasta a közelmúltban, és abban nagyon megragadta ot egy bizonyos Flint kapitány alakja, csakúgy, mint annak cselekedetei. Szavaiból kikövetkeztettem, hogy azt mérlegeli, vajon saját viselkedését a kapitányéról mintázza-e.
– Magasságos ég, Jeeves! Ha jól emlékszem A kincses szigetre, Flint volt az a csóka, aki szablyával kaszabolta az embereket. Gondolja, hogy a kis Thomas szablyával akarja felaprítani Mr. Filmert?
– Feltehetoleg nem rendelkezik szablyával, uram.
– Hát akkor akármivel.
– Nem tehetünk egyebet, mint hogy megvárjuk, amíg kiderül, uram. Ha lenne szabad javasolnom, uram, húzza a nyakkendot egy leheletnyivel szorosabbra. Cél a tökéletes pillangóhatás elérése. Ha megengedi…
– Mit számít a nyakkendo egy ilyen pillanatban, Jeeves? Felfogta, hogy Mr. Little családi boldogsága forog kockán?
– Nincs olyan pillanat, uram, amikor a nyakkendo nem számít.
Láttam, hogy meg van sebezve, de nem kínáltam gyógyírt. Mi is az a szó, amit keresek? Stresszes. Túlságosan stresszes állapotban voltam. És aggodalmasban. Hogy a gonduzöttet ne is említsem.
Még akkor is gonduzött voltam, amikor másnap, délután fél három táján megkezdodött az eseménysorozat a teniszpálya gyepén. Olyan fülledt, kánikulai nap volt, amikor a sarkon túlról hallatszik a mennydörgés; éreztem, hogy a levegoben fojtott fenyegetés vibrál.
– Bingo – mondtam, miközben felálltunk az elso páros mérkozéshez. – Vajon miben sántikál a kis Tomó most, hogy vigyázó szemedet levetted róla?
– He? – motyogta Bingo szórakozottan. Arcán már feltunt az a bizonyos tenisztekintet, a szeme üvegesedett. Lengette ütojét, és horkantott egy kicsit.
– Nem látom sehol – mondtam.
– Mit nem csinálsz?
– Nem látom.
– Mit?
– A kis Tomót.
– Mi van vele?
Feladtam.
A mérkozés nyitó pillanatainak sötétségében csak egy tény vigasztalt: hogy a kegyelmes úr a nézok között foglalt helyet, éspedig két, napernyos hölgy közé ékelodve. A józan ész azt súgta, hogy még a kis Thomashoz hasonlóan elvetemült fiatalkorú bunözo sem hajtana végre merényletet ennyire eros stratégiai helyzetben lévo ember ellen. Jelentos megkönnyebbüléssel adtam át magam a játéknak, és éppen nagy lendülettel adtam vissza a labdát a helybeli lelkésznek, amikor megdördült az ég, és zuhogni kezdett az eso, de vödörszám.
Betömegeltünk a házba, és a szalonban gyultünk össze teára, amikor Agatha néni váratlanul felnézett az uborkás szendvicsrol, és megszólalt.
– Látta valaki Mr. Filmert?
Az egyik legkeservesebb fordulat, amit valaha átéltem. Amikor a szervám bájosan áthussant a háló fölött, és az Isten szolgája abszolúte semmit sem tudott kezdeni a középvonalhoz helyezett, lassú, csavart röptémmel, kicsit mintha egy másik világban éltem volna. Most nagy puffanással visszazuhantam a földre: a sütemény kicsúszott dermedt ujjaim közül, és Agatha néni spánielje, Robert befalta. Megint megéreztem, hogy elorevetül a balsors árnyéka.
Mert, tudják, ez az ember, ez a Filmer nem az fajta volt, akit egykönnyen távol lehet tartani az uzsonnázó- asztaltól. Egészségesen falánk volt, kiváltképp rajongott az öt órakor esedékes két csésze teáért meg néhány muffinért, és eddig a délutánig mindig az élbolyban volt az etetovályú felé loholó versenyzok között. Egy dolgot biztosra lehetett venni: csak valami ellenséges ero aknamunkája tarthatja vissza attól, hogy már rég a szalonban toporogjon, abrakos tarisznyáját lóbálva.
– Biztosan elkapta a vihar, és behúzódott valahova   a kertben – vélte Agatha néni. – Bertie, eredj, és keresd meg. Vigyél neki esokabátot.
– Rendben! – vágtam rá. Egyetlen életcélom ettol kezdve a kegyelmes úr feltalálása lett. Reméltem, hogy csak a teste lesz, amire rábukkanok.
Ballonkabátot kaptam magamra, egy másikat a hónom alá csaptam, és útnak eredtem, ám a hallban Jeeves jött szembe.
– Jeeves – mondtam –, Mr. Filmer nincs meg.
– Igen, uram.
– Át kell kutatnom a parkot utána.
– Módomban áll ezt megkönnyíteni, uram. Mr. Filmer a tó közepén lévo szigeten tartózkodik.
– Ebben a zuhéban? Miért nem evezett ki onnan az a tökfej?
– Nincs ladikja, uram.
– Akkor hogy került a szigetre?
– Ladikon, uram. De Thomas úrfi utána evezett, és eloldozta a jármuvet. Egy perccel ezelott tájékoztatott a történtekrol, uram. Mint megtudtam, Flint kapitány szokása volt embereket lakatlan szigeteken sorsukra hagyni, Thomas úrfi pedig úgy érezte, az lesz a legigazságosabb eljárás, ha az o példáját követi.
– Magasságos ég, Jeeves! Az az ember pépesre ázik!
– Igen, uram. Thomas úrfi kitért a helyzetnek erre a vetületére is.
Elérkezett a cselekvés ideje.
– Jöjjön velem, Jeeves!
– Igenis, uram.
A csónakházhoz vágtattam.
Agatha nénikém férje, Spenser Gregson, aki a tozsdén ügyködik, nemrég megdöbbento nyereséget markolt fel a Szumátrai Gumiból; Agatha néni pedig, amikor ezután vidéki rezidenciát választott, a nagyszabást helyezte elotérbe. Mérföldekre terjedt a park, boségesen tele faanyaggal, a lombok között galambok és egyebek turbékoltak egyáltalán nem visszafogott hangerovel, voltak rózsákkal töltött kertek is, valamint istállók, melléképületek, szaletlik, és mindez egy igen tetszetos cuzammenben állt össze. A fo attrakció mégis a tó volt.
A tó a háztól keletre, a rózsakert túloldalán állt, több hektárnyi területen. A közepén volt egy sziget. A sziget közepén volt egy épület, Oktogon volt a neve. Az Oktogon közepén pedig, a teto csúcsán ült A. B. Filmer kegyelmes úr, és zúdult róla a víz, mint egy köztéri szökokútból. Ahogy közeledtünk sebes tempóban, én az evezot forgattam, Jeeves a kormánylapátot kezelte, s eközben kiáltozást hallottunk, egyre fokozódó volumenben, ha ez a szó jó ide, míg végre fenn, a magasban, távolabbról nézve mintha a bokrok tetején kuksolna, elénk tárult a kegyelmes úr. Az jutott eszembe: még egy kormánytagnak is lehetne több esze, mint hogy kint legyen a szabadban, amikor a fák alatt menedéket találhatna.
– Kicsit jobbra, Jeeves.
– Igenis, uram.
Ügyes partraszállást hajtottam végre.
– Itt várjon meg, Jeeves.
– Igenis, uram. A fokertész ma reggel arról tájékoztatott, uram, hogy az egyik hattyú a közelmúltban itt,  a szigeten rakott fészket.
– Természettudományos pletykákra most nem érünk rá, Jeeves – szóltam rá kissé szigorúan, mert az eso jobban zuhogott, mint valaha, és a Wooster-féle nadrágszárak átáztak már, nem is kicsit.
– Igenis, uram.
Átnyomakodtam a bokrok között. A föld ragacsos volt, Silard Talay márkájú teniszcipom az elso két méter után már kábé nyolc shillinget és tizenegy pennyt veszített az értékébol; én azonban kitartottam, s végül kijutottam a nyílt terepre, az Oktogon elotti tisztásszeruségre.
Ezt az épületet valamikor az elozo évszázadban tették ide, mint megtudtam; a néhai elozo tulajdonos nagyapja akart magának egy csöndes helyet, a háziak hallótávolságán kívül, ahol gyakorolhatott a hegedujén. Abból, amit a hegedusökrol tudok, elképzelem, milyen ijeszto hangokat állított elo a maga idejében; az azonban semmi lehetett ahhoz képest, ami most a tetorol süvített. A kegyelmes úr nem vette észre, hogy megérkezett a felmento csapat, és jól érzékelhetoen arra törekedett, hogy hangja átjusson a víztükör fölött a házig; nem mondhatom, hogy nem nyújtott figyelemreméltó sportteljesítményt. Afféle metszo tenorja volt: üvöltései úgy hasították a levegot a fejem fölött, mint a gránát.
Úgy gondoltam, ideje értesíteni arról, hogy itt a segítség, mielott hangszálcsomót kap a megeroltetéstol.
– Hahó! – kiáltottam, mikor egy pillanatnyi csönd állt be.
A kegyelmes úr kidugta fejét a teto peremén.
– Hahó! – bömbölte, és mindenfelé tekintgetett, csak persze a jó irányba nem.
– Hahó!
– Hahó!
– Hahó!
– Hahó!
– Á! – tette hozzá, amikor végre észrevett.
– Halihó! – feleltem, mintegy nyugtázva a kapcsolatfelvételt.
Gondolom, a társalgás eddigi szakaszáról senki sem mondaná, hogy félelmetesen magasröptu lett volna, de lehet, hogy ezután nagyon hamar sokkal elmésebb dolgokra tértünk volna át – ám éppen akkor, amikor már rákészültem, hogy valami nagyon jót mondjak, hirtelen sziszego zaj támadt, mintha autógumi eresztene le egy kobrafészekben, és a bal oldalamon a bokorból kibukkant valami, ami annyira nagy és fehér és tevékeny volt, hogy az agyam nagyobb sebességre kapcsolt, mint életemben bármikor, felröppentem, mint egy megriasztott fácán, és még azt sem tudtam, mit csinálok, de már másztam fölfelé, hogy mentsem az életemet. A jobb bokám alatt egy ujjnyival valami nekicsapódott a falnak, így ha volt is bennem némi kétely, hogy talán mégis odalent maradhatnék, ettol semmivé lett. Az a fickó, aki a távolnak kémlelte titkát, s képzete magasb körökbe vonta, példát vehetett volna Bertramról.
– Vigyázzon! – sipította a kegyelmes úr.
Vigyáztam.

Akárki építette az Oktogont, mintha kifejezetten ilyen válsághelyzetekre gondolt volna. A falain szabályos távolságban barázdák húzódtak, a kéz és a láb éppen kényelmesen meg tudott támaszkodni rajtuk, így csakhamar én is letáborozhattam a kegyelmes úr mellé a tetore, és lenézhettem a legnagyobb és legharciasabb hattyúra, amit valaha láttam. Odalent állt, a nyakát olyan hosszúra nyújtotta fölfelé, mint egy kerti locsoló, és éppen azon a helyen, ahol egy ügyesen eleresztett tégladarab jól hókon vághatta.
Ügyesen eleresztettem a tégladarabot, és telitalálatot értem el.
A kegyelmes úr nem tanúsított nagy örömet.
– Ne ingerelje! – szólt rám.
– O ingerelt engem – feleltem.
A hattyú még két és fél méterrel hosszabbra nyújtotta a nyakát, és a megrepedt csövön távozó goz hangját utánozta. Az eso pusztító erejét továbbra is ránk viharozta dühe, én meg sajnálattal észleltem, hogy a nagy izgalomban, ami elkerülhetetlen velejárója az egy másodperc alatt végrehajtott falramászásnak, elejtettem az esokabátot, amelyet tetolakó társam számára hoztam magammal. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy felajánlom neki az enyémet, de a bölcsesség felülkerekedett.
– Milyen közel jutott magához? – kérdeztem.
– Arasznyira – válaszolta sorstársam, és leplezetlen visszatetszéssel kandikált lefelé. – Igen fürgén kellett elugranom.
A kegyelmes úr köpcös emberke volt: úgy nézett ki, mintha palackból öntötték volna bele a ruhájába, és elfelejtett volna szólni, hogy mikor elég; abból, amit mondott, nagyon szórakoztató kép rajzolódott ki.
– Ez nem nevetség tárgya – méltatlankodott, és a visszatetszést kifejezo pillantást átirányította rám.
– Bocsánat.
– Súlyosan meg is sérülhettem volna.
– Volna kedve még egy téglát hozzávágni ahhoz a madárhoz?
– Semmi esetre sem. Az csak felboszítené.
– És miért ne boszítenénk? O sem volt olyan fene nagy tekintettel a mi érzéseinkre.
A kegyelmes úr most az ügy egy másik vetületére fordította figyelmét.
– Fel nem foghatom, hogyan sodródhatott el a csónakom, amikor pedig erosen kikötöttem egy fuzfacsonkhoz.
– Piszokul rejtélyes.
– Kezdek arra gyanakodni, hogy szándékosan oldozta el egy rosszindulatú személy.
– Á, dehogy, hova gondol, az nem valószínu. Észrevette volna.
– Nem, Mr. Wooster. A bokrok ugyanis hatékony takarást nyújtanak. Ráadásul oly meleg volt a délután, hogy elálmosodtam, és amint a szigetre értem, kis idore el is bóbiskoltam.
Nem szerettem volna, ha túl sokáig forgatja ezt a fejében, úgyhogy témát váltottam.
– Csapadékos lett, mi? – kérdeztem.
– Már magam is észrevettem – jegyezte meg a kegyelmes úr azon a kesernyés, undok hangon. – Mindazonáltal köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet.
Érzékeltem, hogy az idojárásról folytatott csevegés nem jól sült el. Más témakörre tértem át: hazánk madárvilágára.
– Észrevette már – hoztam szóba –, hogy a hattyú szemöldöke középen majdnem összeér?
– Minden lehetoségem megvolt, hogy megfigyeljem, ami csak megfigyelheto a hattyúkon.
– Olyan morcosnak néznek ki tole, nem?
– A vonás, amelyre utal, nem kerülte el a figyelmemet.
– Fura – folytattam, mindinkább belemelegedve a témába –, milyen rossz hatással van a családalapítás a hattyúk hangulatára.
– Örvendenék, ha más beszédtémát találna a hatytyúk helyett.
– Nem, de most komolyan, ez irtó érdekes. Mit akarok mondani, lehet, hogy ez a mi cimboránk odalent normál körülmények között élteto napsugaras, derus figura lehet. Amolyan igazi háziállat… érti, mire gondolok. De egyszeruen és kizárólag azért, mert az asszonyka történetesen éppen kotlik…
Elakadt a szavam. Nem fogják elhinni, de az utóbbi idok felgyorsult eseményei miatt egészen eddig a percig simán elfelejtettem, hogy mialatt mi ott kuksolunk, kivetve a lakatlan háztetore, a háttérben ott várakozik valaki, akinek hatalmas agyveleje, ha értesül a vészhelyzetrol és kérést kap arra nézve, hogy felmento seregelnie kell, két perc alatt talán fél tucat tervet is képes lesz kieszelni csip-csup nehézségeink megoldására.
– Jeeves! – kiáltottam.
– Uram? – hangzott fel a tiszteletteljes, távoli hang a tágas urön át.
– Az inasom – magyaráztam a kegyelmes úrnak. – Határtalanul bölcs és leleményes ember. Egy perc alatt kiszabadít bennünket innen. Jeeves!
– Uram?
– Fenn vagyok a teton.
– Igenis, uram.
– Most ne igenisezzen. Jöjjön és segítsen! Mr. Filmerrel együtt a teton rekedtünk.
– Igenis, uram.
– Ne ismételgesse már ezt! Ezt a szigetet ellepték     a hattyúk.
– Haladéktalanul kezelésbe veszem a helyzetet, uram.
A kegyelmes úrhoz fordultam. Sot még hátba is veregettem. Olyan volt, mintha egy vizes szivacsot csapkodnék.
– Minden jóra fordult – mondtam. – Jön már Jeeves.
– És o mit tud csinálni?
Kissé összeráncoltam a homlokomat. A fickó kötözködo hangot ütött meg, és ez nem volt ínyemre.
– Ezt – válaszoltam kissé mereven – addig nem mondhatjuk meg, amíg ot cselekedni nem látjuk. Választhat ilyen módszert, és választhat amolyat. Egy valamiben azonban tökéletesen biztosak lehetünk: Jeeves megtalálja a megoldást. Nézze, itt jön az aljnövényzetben, és arcán fénylik a tiszta értelem. Jeeves elmeerejének nincs határa. Gyakorlatilag csak hallal táplálkozik, és annak magas a foszfortartalma.
Áthajoltam a peremen, és lenéztem a mélybe.
– Vigyázzon azzal a hattyúval, Jeeves!
– Szoros megfigyelés alatt tartom a madarat, uram.
A hattyú éppen egy újabb nagy tétel nyakat helyezett üzembe, hogy elérjen bennünket, de erre hátrafordult. A háta mögött megszólaló hang eroteljes hatást gyakorolt rá. Gyors, alapos vizsgálat tárgyává tette Jeevest, majd vett egy mély lélegzetet sziszegési célból, azután szökkent egyet, és támadásba lendült.
– Vigyázzon, Jeeves!
– Igenis, uram.
No, szólhattam volna annak a hattyúnak, hogy hiába. A hattyúk között lehet, hogy az értelmiségi réteghez tartozott, de amikor arra került sor, hogy szellemi felkészültségét Jeeves agyával versenyeztesse, csak az idejét pocsékolta. Akár egyenest el is mehetett volna haza.
Minden fiatalembernek, aki elindul az életben, tudnia kell, miként bánjon el egy felboszült hattyúval, ezért ismertetem a helyes eljárást. Az ember azzal kezdi, hogy felkap egy ballonkabátot, amelyet valaki ott ejtett el, ezt követoen finom érzékkel felbecsüli      a távolságot, és a kabátot egyszeruen a madár fejére borítja, majd fogja a csáklyát, amelyet elorelátóan magával hozott, betolja a hattyú alá, és lendít rajta egy nagyot. A hattyú ekkor beleesik a bokorba, és elkezdi kiszabadítani magát; ekkor az ember visszamegy a csónakjához, és magával viszi mindazokat a barátait, akik esetleg éppen háztetokön tartózkodnak a közelben. Ez volt a Jeeves által követett módszer, és elképzelni sem tudom, miképpen lehetne javítani rajta.
A kegyelmes úr olyan fürgén mozgott, hogy azt el sem tudtam volna képzelni, úgyhogy jóval kevesebb, mint két szempillantás alatt a csónakban voltunk.
– Nagyon értelmesen viselkedett, jóember – szólt a kegyelmes úr, amikor eltaszítottuk a csónakot a parttól.
– Törekszem rá, hogy megelégedésükre legyek, uram.
A kegyelmes úr a jelek szerint egyelore mindent elmondott, amit akart. Attól kezdve csak gunnyasztott és látszólag meditációba süppedt. Fenemód elmerült benne. Amikor rákot fogtam az evezovel, és fél liternyi vizet zúdítottam a nyakába, azt se nagyon vette észre.
Csak amikor partot értünk, akkor kelt életre.
– Mr. Wooster.
– Aha, hm?
– Gondolkodtam azon a kérdésen, amirol az imént beszéltem… Azon, hogy miként sodródhatott el a ladikom.
Ezt nem szerettem.
– Kegyetlen, fogas kérdés – mondtam. – Ne is törje rajta a fejét. Úgysem tudja megoldani soha.
– Ellenkezoleg, eljutottam egy megoldáshoz, éspedig szerintem az egyetlen valószeru megoldáshoz. Meggyozodésem, hogy a ladikot ez a Thomas gyerek, a vendéglátóink fia oldozta el.
– Ó, nehogy már! Miért?
– Neheztel rám. És ilyesmit elkövetni csak egy gyereknek, egy gyakorlatilag hülye gyereknek juthat eszébe.
Sietve eltunt a házban, én pedig Jeeveshez fordultam, halálra váltan. Igen, lehet mondani, halálra.
– Hallotta ezt, Jeeves?
– Igen, uram.
– Most mit lehet tenni?
– Talán Mr. Filmer, ha átgondolja a dolgot, úgy dönt, hogy gyanúja megalapozatlan.
– De hát nem megalapozatlan.
– Nem, uram.
– Akkor mit lehet tenni?
– Nem tudnám megmondani, uram.
Ügyesen benyomultam a házba, és jelentettem Agatha néninek, hogy a kegyelmes úr megmenekült; ezután föltántorogtam az emeletre egy forró fürdo irányába, tekintve, hogy bolyongásaim során faltól falig átáztam. Míg a jótékony forróságot élveztem, kopogtak az ajtón.
Purvis volt az, Agatha néni komornyikja.
– Mrs. Gregson utasítására közlöm, uram, hogy látni szeretné önt, amint elkészült.
– De hát az elobb már látott.
– Úgy tudom, ismét látni kívánja önt, uram.
– Ó, hát rendben.
Néhány percig még a víz alatt idoztem, majd, a borfelületet megszárítván, végigmentem a folyosón a szobámba. Jeeves ott volt, az alsónemut rendezgette.
– Á, Jeeves – szólítottam meg –, gondolkodtam az elobb. – Nem kellene valakinek bevinnie Mr. Filmernek egy kis kinint, vagy valamit? Jószolgálati misszió, hm?
– Már megtettem, uram.
– Helyes. Nem mondanám, hogy orülten rajongok azért a pasasért, de azt azért nem akarom, hogy megnáthásodjon. – Felrántottam az egyik zoknimat. – Jeeves – folytattam –, remélem, tudja, hogy valamit nagyon gyorsan ki kell találnunk. Mit akarok mondani: ugye tisztában van a helyzettel? Mr. Filmer arra gyanakszik, hogy a kis Thomas követte el azt, amit tényleg o követett el, és ha ezt a vádat Agatha néni elé terjeszti, a néni okvetlenül meneszti Mr. Little-t, akkor pedig Mrs. Little megtudja, hogy Mr. Little mit követett el, és mi lesz ennek a folyománya és következménye, Jeeves? Megmondom én magának. Ez azt fogja jelenteni, hogy Mrs. Little olyan mértékig a markában fogja tartani Mr. Little-t, ahogyan, bár csak agglegény vagyok, szerintem egyetlen feleségnek sem lenne szabad a markában tartania a férjét, mármint akkor, ha a házaséletben az adok-kapok tisztességes egyensúlyát fenn akarjuk tartani. Ezeket a dolgokat     a nok hánytorgatják fel. Nem képesek felejteni, sem megbocsátani.
– Nagyon igaz, uram.
– Akkor mi legyen?
– Már elintéztem az ügyet, uram.
– Elintézte?
– El, uram. Alig váltunk el az imént, amikor a tetszetos megoldás önként kínálta magát számomra. Mr. Filmer egyik megjegyzése adta az ötletet.
– Jeeves, maga egy csoda!
– Nagyon köszönöm, uram.
– Mi volt a megoldás?
– Az az ötletem támadt, hogy felkeresem Mr. Filmert, és közlöm vele, hogy ön lopta el a ladikját, uram.
A fickó alakja vibrálni kezdett a szemem elott. Lázasan remego kézzel egy zokniba kapaszkodtam.
– Mit közölt?
– Mr. Filmer kezdetben vonakodott hitelt adni állításomnak. Én azonban rámutattam: ön volt az, aki biztosan tudta, hogy o a szigeten van, márpedig, és ezt o is elismerte, ez kulcsfontosságú tényezo. Azzal érveltem továbbá, hogy ön könnyed életfelfogású fiatalember, uram, aki hajlamos tréfából ilyen dolgot is elkövetni. Mire magára hagytam, sikerült teljesen meggyoznöm, így most már nem fenyeget az a veszély, hogy a cselekedetet az ifjú Thomas úrfinak tulajdonítja.
Dermedten bámultam erre az alakra.
– És ezt nevezi maga tetszetos megoldásnak?
– Igen, uram. Mr. Little így megtarthatja pozícióját, ami a célunk volt.
– És én?
– Önnek is elonye származik belole, uram.
– Elonyöm, mi?
– Igen, uram. Megtudtam: Mrs. Gregson azért hívta meg önt ide, hogy bemutassa Mr. Filmernek, éspedig abból a célból, hogy alkalmazza önt mint személyes magántitkárát.
– Micsoda?
– Így van, uram. Purvis, a komornyik véletlenül kihallgatott egy beszélgetést, amelyben Mrs. Gregson Mr. Filmerrel ezt a témát tárgyalta meg.
– Magántitkár ennél az unalmas hájfejnél! Jeeves, azt nem éltem volna túl!
– Nem, uram. Szerintem sem találta volna élvezetesnek. Mr. Filmer aligha kellemes társaság az ön számára. Ezzel szemben, ha Mrs. Gregson kieszközölte volna az ön számára azt az állást, ön feltehetoleg kínosnak találta volna visszautasítani.
– Még szép, hogy kínosnak!
– Igen, uram.
– De mit akarok mondani, Jeeves, mégis van egy pont, amirol megfeledkezett. Pontosan hogy lépek le?
– Uram?
– Úgy értem: Agatha néni rám küldte Purvist az üzenettel, hogy látni akar. Lehet, hogy ebben a percben éppen feni a kisbaltát.
– Veszélyes manover lenne találkozni vele, uram.
– De hogy kerülhetném el?
– Van itt egy jó eros esocsatorna, közvetlenül az ablak mellett. Én pedig meg tudom oldani, hogy húsz perc múlva a kétülésessel a park kapujánál várjam, a külso oldalon.
Mélységes tisztelettel néztem rá.
– Jeeves – mondtam –, magának mindig igaza van. Ugye nem lehetne öt perc múlva?
– Mondjunk tízet, uram.
– Akkor legyen tíz. Készítsen ki valami alkalmas úti ruhát, és a többit bízza rám. Hol is van az az esocsatorna, amelyrol oly sok szépet hallottam?

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza