FőképJohnny Bunk olyan, mint te meg én – lehetne akármelyikünk, ahogy a fülszöveg is írja. Egy teljesen átlagos huszonéves, aki a szülőkre és a pályaválasztási tanácsadóra hallgatva egy „piacképes” pénzügyi területen tanult, ahelyett, hogy kiélte volna kreativitását, majd elhelyezkedett egy nagyvállalat számtalan kockairodájának egyikében, és évek óta éjt nappallá téve ugyanazt az egyhangú, szellemileg cseppet sem kielégítő munkát végzi, remélve, hogy egyszer majd felfedezik a tehetségét és kiemelik a több száz hasonszőrű közül.
 
Első látásra a képregény semmiben sem különbözik a tengernyi önsegítő jellegű könyv közül, amivel az állást kereső tömegek kétségbeesését próbálják kihasználni a kiadók, azonban ha jobban megnézzük, a Johnny Bunk kalandjai egészen más. Mindenekelőtt vicces, kedves, és nem akarja megmondani a tutit. Leginkább a Dilbert-képregényekre emlékeztet, azok féktelen iróniája nélkül. Igazán nem is a munkát keresőkhöz szól, hanem azokhoz a fiatalokhoz, akik Johnny-hoz hasonlóan már bekerültek a nagyvállalati struktúrába, és nem látják, hogy lenne bármiféle lehetőségük kitörni belőle, vagy épp érvényesülni benne – és nyilván nem akarnak egész életükben ugyanabban az irodában és ugyanabban a munkakörben aszalódni.
 
Johnny egy különösen fásult napján egy váratlanul előbukkanó szusibárban hat pár különleges evőpálcikát kap, melyeket széttörve megjelenik előtte Diana, a huszonegyedik századi dzsinn-lány, hogy jó tanácsaival átsegítse a kissé töketlen srácot a karrier felé tett első lépéseken. Diana a klasszikus mesebeli dzsinnekre hajazó módon folyton szívatja szegény fiút, és ki-kiszólva az olvasó felé időről időre kifejezi, hogy ilyen béna páciense még nem volt. Mégis, tanácsai – és Johnny két kollégája – segítségével a képregény végére az aktatologató srác ha nem is csinál pikk-pakk karriert, de legalább elindul valami új irányba.
 
A hat jó tanács nem is arra irányul, hogy hogyan „valósítsuk meg önmagunkat”, hanem arra, hogyan találjuk meg a helyünket egy cégen belül, hogyan lépjünk előre, és hogyan vetessük észre magunkat. Nem tartozik hát azon ma divatos, ezoterikus beütésű karrierkönyvek közé, amelyek a „vágj be magad mögött minden ajtót, és kezdj valami gyökeresen újba” elvét hirdetik. Johnny nem hagyja ott a csúnya nagyvállalatot, és nem áll festőművésznek, divattervezőnek, nem utazik Tahitire búvároktatónak, és nem indít gasztroblogot sem. Ő csak elkezd felemelt fejjel járni, és nagy nehezen beépíti a tudatába, hogy hiába csak egy kis hangya a nagy gépezetben, igenis fontos a munkája és ugyanúgy jár neki némi elismerés, mint bárki másnak.
 
Tagadhatatlan, hogy a könyv megjelenését egy multinacionális nagyvállalat támogatta – akik szép reklámot is csináltak neki a neten, saját karrierlehetőségeiket is hirdetve ezzel. Kicsit keserű az ember szájíze, mert mindannyian szívesebben olvasnánk arról, hogy Johnny mindent maga mögött hagyva új életet kezd és valami hihetetlenül kreatív munkába fog, de be kell látnunk, hogy így életszerűbb. Lehet könyveket, cikkeket, tanulmányokat írni a kiugró sikeremberekről, de a legtöbbünkre nagyobb valószínűséggel Johnny útja vár. Ez a képregény azért jó, mert viccesen megmutatja, hogy nem kell okvetlenül belehalni abba, ha az ember „csak” egy szorgos hangya a nagy bolyban, és lehet találni olyan utakat, ahol megmutathatjuk magunkat. Kicsit utópisztikus tán, és lehet vitatkozni azzal, hogy a magyar cégeknél ez mennyire valósítható meg, de az biztos, hogy kedves és jószándékú kiadvány. A világot nem váltja meg, de ha már épp kezdenénk belefásulni a munkánkba, nevethetünk rajta egy jót – aztán mehetünk elkövetni valami kiváló hibát, hátha felfigyelnek ránk.