FőképIgen bizakodóan álltam neki ennek a Leo Kessler könyvnek, az Otto Stahl történetét indító Otto „háborúja” után. Egyrészről nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan gördíti tovább a szerző ennek a léha emberi lénynek a történetét; másrészről, mivel az Otto-történet egy „kvázi” civilről szól, teljesen már miliőt ismerünk meg benne, mint a „katonás” történetek során. És ez – valljuk be férfiasan – a sok SS, tengeralattjáró, Stuka és hegyivadász után igencsak üdítőleg és felvillanyozólag hat. Rám legalábbis így hatott. Ám sajnos nem vagyok teljesen elégedett. Sőt, azt kell mondanom, hogy Leo Kesslernek elég sok minden pozitív dolgot sikerült kiirtania a történetből vagy olyan mértékben elsilányítania, illetve közhellyé tennie, hogy az tökéletesen lelombozza az embert.

Az Otto villámháborúja már csak nyomokban tartalmaz igazi humort, helyette nagyon sok az erőltetett próbálkozás. Az elmeroggyant Abwehr-re – amely oly sok mosolygásra adott okott az előző kötet olvasása során – már csak von der Weide gróf emlékeztet minket, de ezt is csak nyomokban teszi. Helyette egyre inkább hangsúlyossá válik az „ez az ember nem ebben a világban él” oldala, ami nem igazán tud kárpótlást nyújtani nekünk. Nekem legalábbis nem nyújtott.

Jóval kevesebb az a fajta igazi abszurditás, amelyek hallatán azt mondjuk: igen, ez az, ez üt! Ezzel a fajta dologgal teljesen felhagy a szerző. Bár alapvetően továbbra is a „hihetetlen” és az „abszurd” a legjobb jelző azokra a helyzetekre, amelyekbe főhőseink csöppennek, ám ezekben távolról sincs annyi „hihetetlen” és „abszurd”, mint az előzményekben. Vagy nagyon nem lehet magán a helyzeten annyira jól szórakozni illetve humorosnak tartani. Szerintem ha anno Leo Kessler egy kicsit jobban megerőltette volna magát, simán egy újabb „gyöngyszemet” produkálhatott volna.

No, de akkor mi a jó nyavalyáért olvastam végig és nem hajítottam a sarokba a könyvet? A válasz rém egyszerű. Legalábbis nekem. Egyszerűen kíváncsi voltam Otto további történetére. Illetve végre egy könyv a szerző műveit bemutató sorozatban, amely időrendben követi az előzőt. Erre egy kicsit háklis lettem a Leo Kessler művek olvasása során.

A történet maga még nagyon is jó. Otto és gróf egy mozgó bordéllyal Franciaországba menekülnek a Gestapo elől és élik arany életüket. Az óceán partján sziesztázva rajtuk üt egy brit kommandós egység és Nagy-Britanniába szállítják őket egy tengeralattjáró segítségével. Otto hamarosan egy kis hadifogolytáborban találja magát egy maroknyi német és egy nagy halom homoszexuális olasz katona társaságában. „Hősünknek” persze jobban tetszett a franciaországi semmittevés, így szökésre adja a fejét. Sikerül is dobbantania és hazajutnia Németországba, ahol ünneplő tömeg várja, mint az első német katonát, aki megszökött a brit hadifogságból. Látható, hogy az alapötlet egyáltalán nem rossz. Az meg, hogy a kivitelezés nem a szájízemnek legmegfelelőbben történt, az meg az én bajom...