FőképÁltalában visszatetszést kelt bennem, ha egy életében jól fogyó szerzőről még halála után is újabb bőrt igyekszik lenyúzni kiadója. Amikor töredékesen megmaradt, addig kiadatlan vagy csupán magazinokban megjelent írásokat gyűjtenek egybe, hogy a névvel esetleg kevésbé sikerült, kellően nem kidolgozott vagy nem a nagyközönségnek szánt művekkel rontsanak a szerző hitelén, különösen szerencsétlen esetekben teljesen kiábrándítsák olvasótáborát.
 
Akadnak persze üdítő kivételek is, és közéjük tartozik Douglas Adams, a Galaxis útikalauz és a Dirk Gently regények megalkotója, aki annak ellenére, hogy minden erejével igyekezett kitörni a humoros fantasztikum nem teljesen önkényesen reá erőltetett skatulyájából, a mai napig az utánozhatatlan szellemességgel és intelligenciával megírt, a tudományt a legkomolytalanabbul komolyan vevő két sorozatával él leginkább emlékezetünkben.
 
Ezért éreztem üdítőnek az Adams számítógépeiből az utókornak kimentett írások kiadását. Ezúttal ugyanis, jóllehet a kötet nem elhanyagolható részét egy frusztrálóan félbehagyott Dirk Gently-történet teszi ki, a zöm „Az élet”, „A világmindenség” és a „Meg minden” című nagyfejezetekbe rendezett rövidebb, és ami a még fontosabb, más témájú, többségében nem is fikciós írásokból áll. Ekképp olvashatunk Adamstől recenziót, könyvbevezetőt, elmélkedő írást, a Galaxis útikalauz egyik gyűjteményes kiadásához készült novellát, és még számos izgalmas, hosszabb-rövidebb eszmefuttatást, karcolatot.
 
Ezekből megismerhetjük Adams életének sarokpontjait: a tudományhoz és a technikához való viszonyát, megtudhatjuk, meggyőződéses ateistaként miként tekint a vallásra és az evolúcióra, miért harcolt madagaszkári útja után következetesen a veszélyeztetett és kihalófélben lévő fajok megmentéséért, s kik határozták meg emberi és írói életszemléletét. Példaképei – és sokszor barátai – között rendkívüli egyéniségek szerepelnek: a Monty Python csoport, mindenekelőtt Graham Chapman, David Gilmour a Pink Floydból, Gary Brooker a Procol Harumból, a nagynevű ateista tudós, Richard Dawkins (hogy csak néhányat említsek a legkiválóbbak közül); no meg a Beatles és Johann Sebastian Bach.
 
És ha mindenképp másokéhoz akarnám hasonlítani Adams életművét, épp ez utóbbi két nagyságban találnám meg a leginkább önmagától kínálkozó párhuzamot. Hiszen hozzájuk hasonlóan Adams is számos előd munkájából merített ihletet, kölcsönzött ötleteket, és őt is rengetegen utánozták már, tekintették elsődleges példaképüknek, stílusa mégis önmagában álló kategóriát képvisel. Előtte vagy utána soha senki nem írt és nem is írhat úgy, ahogy Douglas Adams – és nem közhelyes egyediséget, hanem valódi unikalitást értek ez alatt, hiszen nélküle hatalmas űr tátongana az irodalomban még akkor is, ha elképzelt hiányában erről sosem tudhatnánk. A beteljesült ígéret, a megvalósult lehetőség mégis azt mutatja: a Galaxis útikalauz stopposoknak megjelenése óta gyökeresen megváltoztak a fogalmaink humorról, sci-firől, és általában az irodalomról is.
 
Végső soron tehát nem kegyeletsértés volt A kétség lazaca című kötet megjelentetése – sokkal inkább tisztelgés egy óriás, egy rendkívüli elme előtt. És ezt nem csupán maguk a szövegek (a „soha meg nem tudhatjuk már, mi lett volna ha” bosszantó, folytonosan a fejünkben motoszkáló gondolata ellenére még a befejezetlenül maradt, a kötetével azonos című regénykezdemény is) bizonyítják, hanem a szövegeket felvezető és végül keretbe tevő írások: a kiváló pálya- és kortársak megnyilvánulásai úgyszintén erősítik.
 
Adózzunk hát tisztelettel e páratlan és pótolhatatlan író előtt azzal, hogy ne kizárólag legismertebb regényei és humora, hanem emellett embersége, zeneszeretete, alapos tudományos ismeretei, és még ezernyi ok miatt őrizzük meg őt az emlékezetünkben – és e kép kiteljesítésében sokat segít A kétség lazaca is.