FőképKristálytiszta decemberi éjszaka, Izland, 1989. Csillagos ég. Északi fény sehol.
Hová lett?

1998. április 14-én, délután négy óra körül Skelleftea-ban megy az úton a használaton kívüli vasútállomás előtt. Lassan megy, hogy ne keltsen feltűnést, és látja, hogy három ember ül a lépcsőn.
Az egyiket azonnal felismeri. Jurma. Könnyű eső szitál.
Fáj. Eltart pár másodpercig, amíg rájön, miért. Mint mindig, most is eltereli gondolatait, így lehet túlélni: eszébe jut egy hasonló kép a Philadelphia című filmből vagy Bruce Springsteennek a filmhez készült klipjéből. Springsteen megy az utcán egy gyárépület mellett, sivár táj, az épület talán használaton kívüli gyár, lassan megy, nem néz körül; a szemlélőnek az a benyomása támad, hogy a három üldögélő férfi, aki nézi, gyerekkori barátai lehetnek, akik itt maradtak, míg ő elment.
Nem kiáltottak utána, hogy álljon meg.
Aki marad, nem szívesen kiált az után, aki megy. Milyen maradni? A három férfi a használaton kívüli vasútállomás lépcsőjén együtt iszik egy üveg bort, valószínűleg nem az elsőt. Jurma felemelte a fejét, amikor meglátta őt, mintha felismerte volna, de aztán elkapta róla tekintetét, mintha szégyellné magát, vagy fékezhetetlen harag öntené el.

Fájt. Felfoghatatlan volt, hogy nem ő az, aki maradt. Nehéz megérteni. Véletlen? Vagy csoda?
Fél? Fél.

Brighton, 1989 tavasza, szinte csak a cím egy lehetetlennek látszó regénytervből, valamint egy rövid feljegyzés.
„Közeledik a pillanat, amikor Jótevőm, Nemo kapitány kiadja a parancsot, hogy nyissam meg a víztartályok szelepeit, hogy a hajó, a benne lévő könyvtárral együtt, elsüllyedjen.
Áttanulmányoztam a könyvtárat, de nem jutottam a végére. Régebben voltak titkos álmaim, lehetségesnek tartottam, hogy mindent össze lehet rakni, elrendezni, készre csinálni, befejezni. Hogy végül azt mondhassam: így volt, így történt, ez minden, az elejétől a végéig.
De ezt jobb meggyőződésem ellenére mondanám. A jobb meggyőződés ellenére mondani valamit persze azt jelenti: nem feladni. Ha engedünk jobb meggyőződésünknek, feladjuk.”

Másnap beült az autóba, és órákon át furikázott Skramträsk, Langviken, Yttervik és Ragvaldsträsk környékén, hogy összeszedje magát.
Az autót, egy Audit, Skelleftea repülőterén bérelte, melynek leszállópályáját a Bursjö mellett, az Öregtanya közvetlen közelében alakították ki, úgy tudta, annak az erdőnek a helyén, mely régen anyai nagybátyja, John tulajdona volt. Az ereszkedő repülőgép ablakából, mintegy százhúsz méternyi magasból látta a házat, melyben egykor részeket olvasott fel a Bibliából haldokló nagyanyja ágyánál.
Leszálláskor, mint mindig, most is kinézett az ablakon, hogy megállapítsa, mi az a földrajzi hely, ahonnan az életét szemügyre veheti, és a mellette ülő fiatalember, aki mintegy harmincéves lehetett és vastag szövetből készült öltönyt viselt, vagyis az Útitárs, szokása szerint előrehajolt, hogy jobban lásson, és azt mondta, no lám, hát most így néz ki, mire ő azt válaszolta, igen, hiszen átépítették, mintha ez teljesen természetes volna. John bácsi már elment, tette hozzá magyarázatképpen. Nahát, ő is, mondta a férfi, aki talán még soha nem repült, és soha nem látta az Öregtanyát felülről, igen, a legtöbben már elmentek, és erre már nem lehetett semmit se válaszolni.

Az állomásépület előtt a padon ülő férfi, akinek Jurma volt a neve, ekkoriban hetven éves lehetett. Látszott rajta, hogy régóta iszik.
Csoda, hogy él még. Erről ennyit.

Kölcsönkér egy csónakot, és kievez a Granholmhoz.
Most más neve van, anyja után Majaholmnak hívják. Tulajdonképpen furcsa, hiszen a házat apja építette. Nyaranta itt üldögélt az anyja, és bámulta a vizet.
Nem kéne ebbe belemászni. Csak bedilizik tőle az ember.

A repülő állatok közül a szitakötőket szerette legjobban.
Sokáig nem látta őket. Aztán 1989 őszén újra megjelentek. 1990 tavaszán olyan tömegben repkedtek, hogy szinte nem hitt a szemének. A szitakötők feltámadása! Mi történt?

*


A levelek.
Amikor ki akarta üríteni a padlást, megtalálta a levélkötegeket, összesen hetet, és a kéziratokat is, mindet. Esküdni mert volna rá, hogy mindet elégette.
Hát mégis? Minden? Elállt a lélegzete.
Hát mégis.

Az asszony az ölébe tette a Toshibát, mint egy kutyakölyköt, a másik nő, Sanne pedig leült a földre, és feladta rá a cipőjét.
Az ember mindig valami csodában reménykedik. Ha nem reménykedik, nem is ember. Márpedig valamilyen módon mégiscsak az.

Most? Nem, még nem.

A Kiadó engedélyével.