FőképNehéz helyzetben van a német hadsereg. A Sztálingrádnál elszenvedett vereség óta egyre csak hátrálni kényszerülnek az anyaország felé, a Vörös Hadsereg pedig feltartóztathatatlan armadaként lohol a nyomukban. Az Első SS Stuka-ezred folyamatosan bevetésen van; feladatuk az előretörő szovjet páncélos ékek felmorzsolása, azonban az oroszok tanultak az eddigi hibáikból és felkészülten várják az ég felől érkező támadásokat. Ráadásul a vörös légierő új vadászrepülőgépei minden tekintetben felülmúlják az ellenfeleiket. Mindezek miatt az eleddig halálosnak bizonyuló Junkers Ju 87-ek egyre-másra alulmaradnak a csatározásokban.

Az egyik – szinte öngyilkos – bevetés alkalmával De la Maziére, Hanno von Heiter és a minden lében kanál Hannemann a teljes káosszá váló csatározásban az ellenséges vonalak mögött landolnak sérült, harcképtelen gépeikkel. Embert próbáló feladat áll előttük, hiszen valahogy el kell érniük a német vonalakat és át kell jutniuk a fronton. Ha a vörösök kapják el őket, az egyenlő az azonnali és biztos halállal. A „díszes” társaság így gyalog vág neki a téli orosz sztyeppének, hogy valahogyan hazaérjenek.

Miközben „hőseink” a mínuszokkal és a rájuk vadászó oroszokkal küzdenek, az Első SS Stuka-ezredet Hitler kivonja a frontról és hazarendeli. A megdöbbent Greim ezredes – az ezred parancsnoka – egyenesen a Führernél köt ki, aki nem kisebb meglepetést tartogat számára, mint egy teljesen új Stuka konstrukciót. Az új gép szinte megegyezik a régivel, azzal az „apró” különbséggel, hogy bombák helyett egy páncéltörő löveget hordoz és az égből alázuhanva puffogtatja az ellenséges tankokat. Ettől az új fegyvertől nem kevesebbet várnak, mint hogy a tavasszal Kurszknál indítandó offenzívában a németek felé billenti majd a mérleg nyelvét.

(Leo Kessler története – így az Első SS Stuka-ezred is – teljességgel a fantázia műve. Az SS-nek soha nem volt repülőgépes alakulata.)

Leo Kessler – azon túl természetesen, hogy fontos szerepet ad regényében a háború pusztításának, az embertelen küzdelemnek nagyon is naturalisztikus, némely esetben gyomorforgató ábrázolásának – folytatja az Első SS Stuka-ezred történetének elbeszélését. Tanúi lehetünk, hogyan próbálja a dicsőséghajhász báró Karst kihasználni, hogy – Greim ezredes nagy kedvence – De la Maziére legjobb tudomása szerint már alulról szagolja az ibolyát. Szépen kirajzolódik előttünk a „gerinctelen féreg” figurája, akit csak utálni lehet és minél többet tűnik fel a regényben, annál inkább azt várjuk, hogy mikor iktatja már ki valaki végleg a képből. De báró Karst ízig-vérig csúszómászó kategória, aki nagy rutinnal fedezi le magát minden helyzetben és képes minden ellene irányuló végzetes támadás elkerülésére. Persze esetenként a megszégyenülést nem tudja elkerülni, de valahogy mindig sikerül kivágnia magát a szorult helyzetekből.

A tankpusztítók egyike Leo Kessler jól sikerült könyveinek. Akad azonban egy dolog, amit véleményem szerint nem kellett volna megtennie benne: ez pedig az önismétlés. Ahhoz már hozzászokhatott a Leo Kesslert olvasó, hogy megvannak azok a bizonyos szófordulatok és kifejezések, amelyeket szinte minden „hőse” kivétel nélkül használ. Berlin bombázásának és a pusztítás képeinek bemutatása azoban szinte szóról szóra megegyezik egy előző Wotan-os könyvben fellelhetővel, ami nekem nagyon nem tetszik. A szerző rengeteg II. világháborús könyvet írt, így óhatatlan, hogy bizonyos témák ne ismétlődjenek meg ilyen esetben. De, hogy – mai szóhasználattal mondva – copy-paste funkciót alkalmaz és kicsit belejavít… Nos, ez szerintem nem csinos. Ettől függetlenül a Leo Kessler megszállottaknak szigorúan kötelező darab.