FőképAz emberek manapság már nemigen tudják elképzelni, hogy egy tizennégy esztendős leány télvíz idején csak úgy fölkerekedik, és nekiindul, hogy megbosszulja apja halálát, pedig akkortájt ez még nem tűnt olyan különösnek, noha persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ilyesmi nem esett meg mindennap. Mindössze tizennégy éves voltam, amikor egy Tom Chaney nevezetű gyáva alak odaát az arkansasi Fort Smithben agyonlőtte és kirabolta apámat, elvette az életét és a lovait, százötven dollárját meg azt a két kaliforniai aranyat, amit papa az övében tartott.
A következőképpen történt az eset. Volt minekünk itt az arkansasi Yell megyében, Dardanelle­től nem messze, az Arkansas folyó déli partján négyszáznyolcvan holdnyi tehermentes, remek ártéri földünk. Ezen lakott és dolgozott Tom Chaney, de csak béresként, nem részesgazdaként. Korgó gyomorral jelent meg nálunk egy nap, szürkéjén léptetve, a ló hátán mocskos pokróc, fején bőrkantár helyett kötél. Papa megszánta a szerencsétlent, munkát adott neki és födelet a feje fölé. A szűk kis kunyhóvá alakított gyapottárolóban helyezte el. Erős födele volt annak a kunyhónak.
Tom Chaney azt állította, Louisianában nevelkedett. Alacsony férf volt, kegyetlen vonású. Az arcáról később még többet is elmondok majd. Henry­féle puskával járt. Agglegény volt, nagyjából huszonöt esztendős lehetett.
Novemberben, amikor az utolsó bála gyapot is elkelt, papa a fejébe vette, hogy ő bizony elmegy Fort Smithbe, és vesz magának egypár terelőlovat. Azt beszélték, hogy egy Stonehill ezredes nevezetű kereskedő a Kansasbe tartó texasi hajtóktól megvett egy egész ménesrevaló kistermetű terelőlovat, amiknek a java része a nyakán maradt. Ezért aztán igyekezett igencsak alacsony áron szabadulni tőlük, nehogy neki kelljen őket etetnie egész télen át. Az arkansasi népek nem sokra tartották a kistestű texasi terelő musztángokat. kicsi és rossz természetű lovak voltak ezek. A füvön kívül, amit legeltek, mást egyáltalán nem is kaptak enni, és nyolcszáz fontnál nemigen nyomtak többet.
Papa úgy gondolta, jó hasznukat veszi majd szarvasvadászatkor, merthogy kitartóak, kis testűek, és képesek követni a kutyákat a bozótban. Azt tervezte, megvásárol néhányat, azután ha beválnak, nekifog a tenyésztésüknek, és majd a szarvasvadászoknak árulja őket. Folyton mindenféle terveket forgatott a fejében. No de ebbe a vállalkozásba kezdetben nem kellett sok pénzt ölnie, meg hát volt még egy jó adag téli zabunk meg töméntelen szénánk, elláthattuk volna a lovakat tavaszig, amikor már ki lehet őket csapni a tágas északi legelőnkre, hadd kószáljanak és ízlelgessék az itteni dús, zöld lóherét, ilyet a Magányos csillag államában úgysem találnak sehol. Úgy emlékszem, akkoriban még tizenöt centbe sem került egy szakajtó morzsolt kukorica.
Papa azt akarta, hogy Tom Chaney maradjon idehaza, és gondoskodjon az itteni teendőkről, amíg ő odavan. ám Tom Chaney addig rimánkodott, hadd menjen ő is, mígnem végül rávette papát, hogy engedjen neki. Ha akadt papának gyöngesége, hát az a jó szíve volt. Az emberek gyakran kihasználták. A konok természetemet bizonyosan nem tőle örököltem. Frank Rossnál kedvesebb, tiszteletre méltóbb férfiú nem élt még e föld kerekén. Egyszerű iskolában tanult. A Cumberlandi Presbiteriánus Egyház tagja volt és szabadkőműves, elszántan harcolt a Jávorszarvas­fogadónál lezajlott csatában, de nem abban a „csetepatéban” sebesült meg, amint azt Lucille Biggers állítja Yell megye letűnt napjai című írásában. Úgy vélem, helyzetemnél fogva én inkább tisztában vagyok a tényekkel. Papa Tennessee államban, a chickamaugai összecsapásban kapott igen csúnya sebet, és kellő ápolás híján a hazafelé úton majdnem bele is halt a sebesülésébe.
Még mielőtt elindult Fort Smithbe, papa megbízott egy Yarnell Pointdexter nevű feketét, hogy lássa el az állatokat, és mindennap nézzen be hozzánk. Yarnell a szomszédos tanyán élt a családjával, a banktól bérbe vett földet művelte. Szabad szülők gyermekeként született Illinois­ban, ám egy Bloodworth nevezetű alak Missouriban elrabolta, és nem sokkal a háború előtt magával hurcolta ide Arkansasba. Yarnell jó ember volt, mindig serényen dolgozott, és később remek megélhetésre tett szert, házakat mázolt ki a Tennessee állambeli Memphisben. Minden karácsonykor levélben üdvözöltük egymást, mígnem aztán odaveszett az 1918­as nagy influenzajárványban. A mai napig rajta kívül nem ismertem mást, akit Yarnellnek hívtak, se fehéret, se feketét. Kisöcsémmel, az ifjabb Frankkel meg a családjával elmentem a temetésére, és meglátogattam a hátramaradottakat Memphisben.
Papa úgy határozott, hogy nem gőzhajóval megy Fort Smithbe, és még csak nem is vonaton, hanem lóháton, és a megvásárolt lovakat összepányvázva hajtja haza. Ez egyfelől olcsóbbnak ígérkezett, másfelől remek kalandnak és jó kis testgyakorlásnak. Nem akadt mifelénk olyan, aki Papánál jobban élvezte, ha egy ficánkoló hátason mórikálhatta magát. én magam nemigen kedveltem a lovakat, bár azt is meg kell mondanom, hogy fiatal koromban meglehetősen jó lovasnak számítottam. Soha nem tartottam az állatoktól. Emlékszem, egy alkalommal fogadásból megültem egy komisz kecskebakot, és átügettem vele a cserjésen.
A földünktől Fort Smith légvonalban mintegy hetven mérföld, az út pedig a szépséges Nebo­hegy mellett vezet, ahol volt minekünk egy kis nyári kunyhónk, hogy a Mamának legyen hol meghúznia magát, ha már nagyon gyötörték a szúnyogok, majd távolabb a Magazine­hegy következik, melynek csúcsa Arkansas állam legmagasabb pontja, ám mindez akár hétszáz mérföld is lehetett volna, annyira tudatlan voltam Fort Smitht illetően. Hajóval oda lehet jutni, és egyesek ott adják el a gyapotot - mindössze ennyit tudtam róla. Mi odalent délen, Little Rockban adtuk el a gyapotunkat. Ott két­három ízben is jártam.
Papa a hátaslován, a Judy nevezetű testes, gesztenyebarna, csillagos homlokú kancán indult útnak. Nem vitt mást magával, csak némi elemózsiát, meg egy váltás ruhát, melyet egy pokrócba csavart és beburkolt a vízhatlan köpenyével. Ezt azután felkötötte a nyerge mögé. Derékszíjában ott volt a fegyvere, jókora, hosszú csövű katonai pisztolya, az a régi, forgótáras fajta, ami már akkoriban is idejétmúltnak számított. Azt viselte a háborúban is. Egészében tetszetős jelenség volt, lelki szemeimmel ma is látom, ahogy ott ül Judy hátán barna gyapjúkabátjában, fekete ünnepi kalapjával a fején, s mindketten, ember és állat is kicsi párafelhőket fújnak maguk elé a fagyos reggeli levegőbe. Akárha egy büszke lovag lett volna a régi időkből. Tom Chaney a szürke lován jelent meg, amelyiknek inkább ekét kellett volna húznia, mintsem hogy megüljék. Pisztolya nem volt Chaneynek, a puskáját pedig egy darab pamutzsinegre kötözve, a hátára vetve vitte. Ilyen ócska ember volt. Hiszen foghatott volna egy elnyűtt hámot, hogy csináljon belőle a puskára egy csinos bőrszíjat. De ő az ilyesmivel nem fáradt.
Papa hozzávetőleg kettőszázötven dollárt vitt magával az erszényében, ami nem volt titok előttem, mivel én vezettem a nyilvántartást. Mama sosem boldogult a számokkal, a betűzéshez pedig végképp nem konyított. Nem mintha dicsekedni akarnék az e téren mutatott képességeimmel. Az írás és számolás nem minden. Amiként Márthát, engem is mindig a napi teendők foglalkoztattak, szorgalmas voltam és igyekeztem, anyám azonban derűs természetű és szerető szívű asszony volt. Akárcsak Mária, ő is a „jobb részt” választotta. A két aranyat, amit papa a ruhájába rejtve vitt magával, szüleim a kaliforniai Montereyben élő Spurling nagyapától kapták nászajándékul.
Aligha sejtette papa aznap reggel, hogy soha többé nem láthat és nem ölelhet magához bennünket, s hogy nem gyönyörködhet többé abban, ahogy Yell megye csirögéi trillázó örömhimnusszal köszöntik a tavaszt.
A történtek híre villámcsapásként ért bennünket. A következőképpen esett a dolog. Papa és Tom Chaney Fort Smithbe érkezvén kivett egy szobát a Fejedelemhez címzett fogadóban. Majd fölkeresték Stonehillt a telepén, és megnézték a lovakat. Kisült, hogy egyetlen kanca sincs közöttük, sőt, rendes csődör sem akad. A texasi tehenészek valamilyen csakis általuk ismert tehenész­okból kizárólag herélteken hajtottak, és hát nyilván nem szorul magyarázatra, hogy ezek miért is nem alkalmasak tenyésztésre. Ám papa nem hátrált meg. Eltökélte magát, hogy igenis megszerez párat azokból a vad jószágokból, és másnap némi alkudozás után kerek száz dollárért meg is vett négyet, melyeket Stonehill eredetileg száznegyven dollárra tartott. Jó vásárt csinált.
Úgy tervezték, hogy ismét ott éjszakáznak, és reggel indulnak haza. Este aztán Tom Chaney elment egy szalonba, ahol is leült kártyázni néhány magafajta „senkiházival”, és minden pénzét elveszítette. Ám nem úgy viselte a veszteséget, ahogy egy férfinak illenék, hanem visszavonult a fogadóbeli szobába, és begubózott, mint egy sündisznó. Volt egy üveg whiskyje, azt mind megitta. Papa az előtérben üldögélt, és utazó ügynökökkel diskurált. Egyszer csak kezében a puskájával megjelent Chaney. Kijelentette, hogy csalással fosztották ki, úgyhogy most átmegy a szalonba és visszaszerzi a pénzét. Papa erre azt mondta neki, hogy ha csalókkal kártyázott, akkor az volna a legokosabb, ha a serifez fordulnának. Ám Chaney nem hallgatott rá. Papa követte az utcára, és próbálta rávenni, hogy adja oda neki a puskát, mondván, nincs olyan állapotban, hogy fegyverrel a kezében szálljon vitába. Apám ekkor fegyvertelen volt.
Tom Chaney pedig fölemelte a puskáját, és homlokon lőtte őt. Papa ott helyben meghalt. Mindössze annyi hangzott el köztük, amennyit előadtam, és az esetet úgy mondom el, ahogy a Sebastian megyei főserif nekem elmondta. Egyesek talán most azt kérdezik, hogy hát miért kellett Frank Rossnak más dolgába ütnie az orrát? ám erre azt felelem: csak jót akart annak az aljas gazembernek. Chaney a bérlője volt, és papa úgy érezte, felelős érte. Mindig is törődött az embertársaival. Kielégítő a válaszom?
A vigéceknek az előtérben eszükbe sem jutott, hogy kirohanjanak, és lefogják vagy lelőjék a gyilkost, hanem csak szétrebbentek, mint a riadt csirkék, Chaney pedig kifosztotta apám még ki sem hűlt tetemét, elvette az erszényét, fölszakította az övét, és a két aranyát is ellopta. Hogy honnan tudott ezekről, azt még csak nem is sejtem. Mikor végzett a hullarablással, elrohant az utca végébe, ahol is leütötte a karám őrét, puskatussal gonoszul az arcába sújtott. Majd kantárt tett a papa lovára, Judyra, és szőrén megülve ellovagolt rajta. Elnyelte a sötétség. Akár föl is nyergelhette volna a lovat, vagy akár három pár öszvért is befoghatott volna egy concordi postakocsi elé, és még pipára is gyújthatott volna, merthogy az egész városból senki nem eredt a nyomába. Férfiaknak hitte az utazó ügynököket, de tévedett. „Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is.”

Daggett ügyvéd úr épp Helenába utazott, hogy fölvehesse az egyik gőzhajós öltönyét, így Yarnellel kettesben vonatoztunk el Fort Smithbe, hogy gondoskodjunk a papa holttestéről. Magamhoz vettem száz dollárt költőpénznek, kiállítottam a nevemre egy igazoló okmányt, alábiggyesztettem Daggett ügyvéd úr nevét, és Mamával is aláírattam, aki addigra ágynak dőlt.
A vonaton nem akadt egyetlen ülőhely sem. Ennek az volt az oka, hogy Fort Smithben a Szövetségi Bíróság épülete előtt hármas akasztásra készültek, amire közel s távolból tódultak a népek, még Texas keleti részéből és Louisiana északi vidékeiről is útra keltek. Mintha csak valamiféle kirándulásra jönnének. A színeseknek fenntartott vagonban utaztunk, egy ládán ülve, amit Yarnell szerzett.
Amikor a jegyvizsgáló elment mellettünk, rámordult:
– Vidd az útból ezt a ládát, nigger!
Mire én így feleltem neki:
– Odébb húzzuk a ládát, de mondhatta volna udvariasabban is.
Nem szólt semmit, csak ment tovább, és sorra mindenkitől elkérte a jegyét. Megértette, hogy az összes fekete figyelmét felhívtam arra, milyen rossz ember is ő. Az út hátralévő részén állnunk kellett, de fiatal lévén ezt egy csöppet sem bántam. Még jól be is ebédeltünk a sertésbordából, amit Yarnell az elemózsiás zsákban hozott magával.
Fort Smithben feltűnt, hogy a házak számozva vannak, de azért Little Rocknak a nyomába sem érhetett a városka. Már akkor is úgy véltem, és ma is azt gondolom, hogy Fort Smithnek inkább Oklahomában lenne a helye, nem pedig Arkansasban. No persze akkoriban a folyó túlpartja még nem Oklahoma volt, hanem az indiánvidék. Fort Smith hosszú, széles főutcájának Garrison Avenue a neve, mintha csak valamelyik távoli nyugati városban lenne. Az ottani épületek mind egyszerű kőházak, az ablakaikra pedig bizony ráférne a mosás. Tudom én, hogy számos jóravaló ember él Fort Smithben, és ott épült meg az ország legfejlettebb csatornahálózata, ám én mégis úgy találom, hogy nem Arkansasba való a város.
A serif irodájában egy fegyőrt találtunk, aki azt mondta, hogy meg kell kérdeznie a rendőrbírót vagy a főserifet, mert ő nem tudja, pontosan hogyan is halt meg papa. A serif elment megnézni az akasztást. A temetkezési vállalkozó is bezárt. Az ajtajára tűzött cetlire kiírta, hogy csak az akasztás után lesz nyitva. Elmentünk hát a Fejedelem fogadóba, de ott sem találtunk senkit, csak egy szegény, hályogos szemű vénasszonyt. Azt mondta, hogy rajta kívül minden teremtett lélek elment az akasztásra. Nem volt hajlandó beengedni minket, hogy elhozzuk a papa holmiját. A rendőrbírói irodában ketten is voltak, de éppen verekedtek, így nem állt módunkban náluk tudakozódni.
Yarnell is látni akarta az akasztást, ám azt nem akarta, hogy én is vele tartsak, ezért inkább azt javasolta, hogy menjünk vissza a serif irodájába, és várjuk meg, míg visszatér. Engem ugyan nem különösebben érdekelt az akasztás, de láttam Yarnellen, hogy mennyire kíváncsi rá, így hát nemet mondtam, és kijelentettem, hogy elmegyünk, megnézzük az akasztást, és Mamának nem szólok róla. Mert ettől tartott Yarnell.
A bíróság épülete a folyótól nem messze, egy kisebb dombon állt, mindjárt mellette pedig ott tornyosult az akasztófa. Úgy ezer ember gyűlt össze, vagy tán még több, és legalább ötvenhatvan kutya, hogy megnézzék a műsort. Úgy tudom, egy­két évvel ezután falat emeltek a vesztőhely köré, és a békebírótól kellett engedélyt kérni, csak úgy lehetett bemenni, de ekkor még nyilvánosan zajlott minden. Egy harsány hangú fú jött­ment a tömegben, pörkölt mogyorót és vajas süteményt kínálgatott. Egy másik csípős „tamalest” árult vödörből. Ez nem más, mint csípősen fűszerezett hússal töltött, összetekert kukoricatészta, odaát Mexikóban mindennapos étel. Egészen finom. Azelőtt még sohasem láttam ilyesmit.
Amikor odaértünk, épp végeztek az előkészületekkel. Két fehér ember és egy indián állt hátrakötözött kézzel az ácsolt dobogón, a feje mellett mindegyiknek kötélhurok lógott. Mindhárom új vászonnadrágot és végig begombolt flanelinget viselt. A hóhér egy vézna, szakállas férfi volt, George Maledon nevezetű. A derékszíjában két hosszú csövű pisztolyt hordott. Vérbeli jenki volt, azt beszélték, semmi pénzért föl nem akasztana senkit, aki az unionista seregben szolgált. Egy békebíró fölolvasta az ítéleteket, de olyan halkan, hogy egyetlen szavát sem hallottuk. Közelebb furakodtunk.
Egy Bibliát szorongató ember mindhárom elítélttel beszélt egy­egy percet. Prédikátornak néztem. Aztán a három férfival rázendített a Csodás kegyelem című énekre, és a tömegből többen is velük énekeltek. Maledon mindegyik elítéltnek a nyakába akasztotta a mellette lógó hurkot és szorosra húzta. Majd mindhármukhoz odalépett egy­egy fekete csuklyával, és mielőtt rájuk adta volna, megkérdezte, akarnak­e mondani valamit az utolsó szó jogán.
Az első megszólaló, az egyik fehér ember, inkább sértődöttnek tűnt, nem látszott rajta ijedtség, ahogy azt ilyen reménytelen helyzetben várnánk. Így beszélt:
– Nem azt öltem meg, akit kellett volna, ezért vagyok itt. Ha azt ölöm meg, akit akartam, akkor bizonyos, hogy nem ítélnek el. Sokakat látok most itt a tömegben, akik nálam százszor bűnösebbek.
Utána az indián következett. Ő ezeket mondta:
– készen állok. Megbántam bűneimet, és nemsokára már a mennyekben leszek Krisztussal, a megváltómmal. Most meg kell halnom, és férfiként halok meg.
Akiknek a felfogása az enyémhez hasonló, azok vélhetőleg barbároknak tartják az indiánokat. De jusson csak eszükbe a lator a kereszten. Annak a bűnösnek sem volt része a keresztségben, katekizmusról még csak nem is hallott, Krisztus mégis maga ígérte meg neki, hogy a mennyekbe jut.
A harmadik valóságos kis beszéddel készült. Mindjárt lehetett tudni, hogy előre betanulta. Hosszú, szalmaszőke hajú férfi volt, idősebb, mint két társa, úgy harmincesztendős lehetett.
Így hangzott a mondókája:
– Hölgyeim és uraim, utolsó percemben gondolataim asszonyomhoz és két drága kisfiamhoz szállnak, akik messze innen, a Cimarron­folyó vidékén járnak. Nem tudom, milyen sors vár rájuk. imádkozom érettük, és remélem, hogy nem sújtja őket megvetés, nem kárhoztatnak alantas életmódra az általam elkövetett szégyenteljes tettek okán. Láthatják, mivé lettem az ital miatt. Összevitáztam a legjobb barátommal egy zsebkésen, és az értelmetlen vita hevében megöltem. Részeg voltam, olyannyira, hogy áldozatom akár a saját fivérem is lehetett volna. Ha gyermekként jobb neveltetésben van részem, akkor családom körében, szomszédaimmal békében élhetnék. Imádkozom és remélem, hogy mindazok a szülők, akikhez elér a hangom, úgy nevelik föl gyermekeiket, ahogyan kell. Köszönöm. Isten áldja magukat.
Könnyek csordultak ki a szeméből, és nem szégyellem bevallani, hogy bizony az enyémből is. Maledon a férfi fejére húzta a csuklyát, és odalépett a csapóajtók rúdjához. Yarnell eltakarta a szememet, de félretoltam a kezét. Látni akartam. Minden további hűhó nélkül Maledon megrántotta a rudat, a zsanéros csapóajtók középen kettényíltak, és a három gyilkos döngve alázuhant végzetébe. A tömeg felmorajlott, mintha egyszerre mindenkit ökölcsapás ért volna. A két fehér emberen az életnek semmi jele nem látszott. Lassan forogtak a nyikorgó, megfeszült kötélen. Az indiánnak viszont görcsösen rángatózott keze­lába. Nem volt szép látvány, és bizony sokan nagy hirtelen elfordultak, majd nagy sietve távoztak, amiként mi ketten is.
Később hallottuk, hogy két társával ellentétben az indiánnak nem tört el a nyaka, így aztán bő fél órán át csüngött ott fuldokolva, míg végül a doktor kijelenthette, hogy beállt nála a halál, és levétette a testét. Úgy mondták, a börtönben lesoványodott az indián, és ez okozta a gondot a hóhérmunkában. Azóta azt is megtudtam, hogy Isaac Parker bíró úr minden egyes kivégzést végignézett a bíróság egyik emeleti ablakából. Gondolom, a kötelességtudat munkált benne. Persze nem tudhatni, mi rejlik a férfiak szívében.
Képzelhető, milyen nehéz érzésekkel eltelve tértünk vissza eme borzasztó jelenet színhelyéről a temetkezési vállalkozóhoz, ahol papa kiterítve feküdt.  ám ennek is meg kellett lennie. Nem volt szokásom, hogy húzódozom vagy meghátrálok a kellemetlen feladatok elől. A temetkezési vállalkozó, egy ír férfi, bekísért minket egy hátsó szobába, ahol igen sötét volt, minthogy az ablakokat zöldre mázolták. Udvariasan és részvétteljesen bánt velünk, ám a koporsó, melybe Papát fektette, nagyon nem volt ínyemre. A gyalulatlan fenyőlécekből összeütött tákolmány három alacsony zsámolyon állt. Yarnell levette a kalapját.
– Ő volna az? – kérdezte az ír, és egy gyertyát tartott a papa arcához. A holttestet fehér lepelbe burkolták.
– igen, ő az apám – feleltem. Csak álltam ott, és néztem Papát. Micsoda értelmetlen halál! Ezért megfizet Tom Chaney!
Addig nem nyugszom, amíg az a louisianai fattyú a pokol tüzében nem ég!
– Ha meg kívánja csókolni az elhunytat, nohát csak tessék – mondta az ír.
– Nem, tegye rá a födelet – feleltem.
Kimentünk az irodába, ahol is aláírtam a halottkém által kiállított okmányokat. A koporsóért és a balzsamozásért hatvanegynéhány dollárt számítottak fel. A szállítás Dardanelle­be kilenc és fél dollárba került.
Yarnell kihívott az iroda elé.
– Miss Mattie – mondotta –, ez az ember becsapja magát.
Mire én:
– Meglehet, de nem állunk le alkudozni vele.
Mire ő:
– Éppen erre számít.
Mire én:
– Akkor sem.
Kifizettem az írnek a pénzt, és átvettem a nyugtát. Megkértem Yarnellt, hogy maradjon a koporsó mellett, és gondoskodjon arról, hogy vigyázva tegyék föl a vonatra, ne csak úgy belökdössék az érzéketlen rakodók.
Átmentem a serif hivatalába. A főserif barátságosan fogadott, és részletesen előadta, hogy esett a papa halála, ám csalódottan kellett tudomásul vennem, milyen keveset tettek annak érdekében, hogy Tom Chaneyt kézre kerítsék. Még a nevét is rosszul tudták.
– A következőket derítettük ki – mondta a serif. – A fickó alacsony, de keménykötésű. Az egyik arcán fekete folt van. A neve Chambers. Már odaát van az indiánvidéken, és gyanúnk szerint összeállt Mázlis Ned Pepperrel, akinek a bandája kedden a Poteau­folyónál kirabolt egy postafutárt.
– A leírás pontosan illik Tom Chaneyre – válaszoltam. – Nem Chambers a neve. Azt a fekete foltot Louisianában szerezte, amikor valaki pisztollyal az arcába lőtt, és puskapor ragadt a bőre alá. Legalábbis így mondta. Láttam eleget, megismerem bárhol. Miért nem keresik?
– Az indiánok területe kívül esik a jogkörünkön. Ez most már a szövetségi rendőrbírók dolga.
– Mikor tartóztatják le? – kérdeztem.
– Azt bizony nehéz megmondani – felelte. – Ahhoz előbb el kéne kapni.
– Azt meg tudja mondani, hogy egyáltalán keresik­e? – kérdeztem.
– Keresik – felelte –, szétküldtem a körözési értesítőt, és gondolom, a postarablás miatt már a szövetségi körözés is kiment. Megadom a rendőrbíróknak a pontos nevet.
– Majd én megadom nekik – mondtam erre. – ki a legjobb rendőrbíró mind közül?
A serif egy percig töprengett, majd így válaszolt:
– Azt bizony nem is olyan könnyű eldönteni. Vannak vagy kétszázan. Azt mondanám, hogy William Waters a legkiválóbb nyomkövető. Waters félvér komancs, és nem akármilyen látvány, ahogy követi valakinek a nyomát. A legkomiszabb Rooster Cogburn. igen könyörtelen fickó, és páratlanul kemény, a félelmet hírből sem ismeri. Csakhogy nagy barátja az italnak. Aztán ott van L. T. Quinn, ő mindig élve gyűjti be az emberét. igaz ugyan, hogy olykor egyik­másiknak sikerül meglógnia előle, de ő szilárdan hisz abban, hogy még a legaljasabb gazembernek is vannak jogai. No persze az is igaz, hogy a bíróság a halottakért nem fizet. Quinn igen jó békebíró, ráadásul afféle mezei prédikátor is. Ő aztán sosem hamisít bizonyítékot, és nem veri félholtra a foglyát. Tisztes, becsületes ember. Úgy bizony, azt mondanám, Quinn talán a legjobb mind közül.
– Hol találom meg ezt a Roostert? – kérdeztem.
– Holnap biztosan ott lesz a bíróságon – felelte. – A Wharton fiú tárgyalásán.
Az egyik fiókban ott volt a papa töltényöve és fegyvertokja. A serif elővette, és adott hozzá egy szatócszsákot, hogy abban vigyem. A váltás ruha és a pokróc még a fogadóban volt. A lovak a papa nyergével együtt annak a Stonehill nevű embernek az istállójában maradtak. A serif kiállított rólam egy igazolást ennek a Stonehillnek, meg a fogadósnénak, egy bizonyos Mrs. Floydnak. Megköszöntem, hogy a segítségemre volt. Azt felelte, bár tehetne többet is.
Fél hat tájban értem ki az állomásra. A nappalok már rövidültek, és ekkorra jócskán besötétedett. A dél felé tartó vonat indulásáig még volt úgy fél óra. Yarnell a tehervagon mellett várakozott, amelybe már betették a koporsót. Azt mondta, a szállítók megengedték, hogy egész úton a koporsó mellett maradjon.
Már indult volna, azt mondta, segít ülőhelyet keresni a személyvagonokban, de megállítottam.
– Nem kell, néhány napig még maradok. El kell rendeznem a pónik ügyét, és biztosan akarom tudni, hogy a törvény emberei teszik a dolgukat. Chaney gond nélkül továbbállt, és nemigen törik magukat, hogy elkapják.
– Nem maradhat itt a városban egyedül – mondta Yarnell.
Mire én:
– Nem lesz semmi baj. Mama belátja majd, hogy tudok vigyázni magamra. Mondja meg neki, hogy a Fejedelem fogadóban szállok meg. Ha ott nincs szabad szoba, akkor a seriffel megüzenem, hol találtam szállást.
Mire ő:
– Akkor bizony maradok magam is.
Mire én:
– Nem, a Papával kell mennie. Odahaza aztán mondja meg Mr. Myersnek, az a kérésem, hogy készítsen neki egy szebb koporsót.
– Az édesanyja haragudni fog – mondta Yarnell.
– Pár nap múlva én is otthon leszek. Mondja meg neki, hogy addig alá ne írjon semmilyen iratot! Mondja, evett valamit?
– Ittam egy bögre forró kávét. Éhes nem vagyok.
– Van kályha a tehervagonban?
– Nem fogok fázni, begubózok a kabátomba.
– Hálásan köszönöm a segítségét, Yarnell.
– Mr. Frank mindig igen jó volt hozzám.
Nyilván akadnak jó néhányan, akik helytelenítik és a szememre vetik, hogy nem mentem el az apám temetésére. Nekik ez a válaszom: apám ügyének kellett utánajárnom. A szabadkőműves mellényében helyezték végső nyugalomra, a temetést a danville­i páholy intézte.
épp vacsoraidőben értem vissza a Fejedelembe. Mrs. Floyd közölte, hogy a városba özönlött tömeg miatt nincs szabad szobája, de azért talál nekem helyet. A szállás ára hetvenöt cent volt éjszakánként reggelivel és vacsorával, illetve kerek egy dollár napi három étkezéssel. Egy étkezésre nem volt megadott ár, így hát kénytelen voltam hetvenöt centet kifizetni, pedig úgy terveztem, hogy másnap reggel veszek magamnak sajtot meg kétszersültet, így gondoskodom a napközben szükséges ennivalóról. Hogy egy teljes hétre mennyit kért Mrs. Floyd, azt nem tudom.
Talán egy tucatnyi ember ülte körül a vacsoraasztalt, mindannyian férfiak, kivéve engem, Mrs. Floydot, meg azt a vak öregasszonyt, akit Turner anyónak szólítottak. Mrs. Floydnak be nem állt a szája. Előadta a társaságnak, hogy a háza előtt agyonlőtt férfiú lánya vagyok. Mondhatom, nem örültem. Aprólékos részletességgel elmesélte az esetet, és illetlenül kérdezősködött a családomról. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy udvariasan válaszoljak. Nem óhajtottam kitárgyalni a történteket mindenféle kíváncsi idegen előtt, legyenek bármilyen jó szándékúak is.
Az asztal egyik sarkánál ültem a háziasszony és egy nyúlánk, hosszú törzsű, kerek fejű férfi között, akinek jókora, kiálló fogai voltak. Mrs. Floyd mellett ő is sokat vitte a szót. Utazó ügynök volt, összeadó gépeket árult. A férfiak közül egyedül ő viselt öltönyt és nyakkendőt. érdekes történeteket adott elő, de a többiek nemigen figyeltek rá, annyira lekötötte őket az eléjük tett étel, amit úgy habzsoltak, mint a disznók a moslékot.
– Csak óvatosan azzal a nokedlis csirkével – szólt oda nekem a vigéc. Többek szájában megállt a falat. – Még megfájdul tőle a szeme.
Az asztal túloldaláról egy erős szagú őzbőr kabátban üldögélő piszkos ember azt kérdezte:
– Már miért fájdulna meg?
Az ügynök huncutul kacsintott, és így felelt:
– Megfájdul az, ha nagyon nézi, hogy hol is a csirke. – én ezt egész remek tréfának találtam, ám a koszos férfi csak annyit mondott rá:
– Maga ürgefejű kurafi! – Azzal tovább evett. A vigéc ezután nem is szólt többet. A nokedli egész ízletes volt, de a huszonöt centet túlzásnak tartottam azért a kevéske lisztért és zsírért.
Vacsora után többen elindultak a főutcába, nyilván a szalonokba mentek whiskyt inni és zenét hallgatni. A többiek átmentek a társalgóba. A fogadóban megszállók szunyókáltak, újságokat olvasgattak, az akasztásról diskuráltak, míg a vigéc az országot ellepő sárga bőrűek rovására tréfálkozott. Mrs. Floyd előhozta a papa holmiját, a vízhatlan kabátjába csavart pakkot, én pedig szétnyitottam és megvizsgáltam.
Úgy találtam, semminek nem veszett nyoma, még a kése és a zsebórája is ott volt. Az óra rézből készült, így nem számított különösebben értékesnek, mégis meglepődtem, hogy megvan, hiszen akik jelentősebb dolgokat nem lopnak, gyakorta lopnak el efféle jelentéktelen tárgyakat. Egy ideig még ott maradtam a társalgóban, és hallgattam a beszélgetőket, aztán később megkértem Mrs. Floydot, mutatná meg, hol alhatok.
Így felelt:
– Menj csak végig azon a folyosón, a bal oldali utolsó szobában kapsz helyet. A hátsó verandán találsz egy vödör vizet meg mosdótálat. Az árnyékszék odakint van, mindjárt a füzérfa mellett. Az ágyon Turner anyóval kell osztoznod.
Láthatta az arcomon a megdöbbenést, mert rögvest hozzátette:
– Ne aggódj, Turner anyót nem zavarod. Már megszokta, hogy kerül mellé valaki. Észre sem veszi, hogy ott vagy, galambom.
Úgy véltem, fizetővendég lévén, talán inkább az én kényelmemet kellene szem előtt tartania, nem Turner anyóét, ám nem úgy tűnt, mintha bármelyikünk szava sokat nyomna a latban.
– Turner anyó jó mélyen alszik – folytatta Mrs. Floyd. – Az ő korában ez valóságos áldás. Nem kell attól tartanod, hogy fölébreszted, amilyen kis csenevész leányka vagy.
Nem bántam én, hogy Turner anyóval egy ágyban kell éjszakáznom, de úgy éreztem, Mrs. Floyd visszaélt kiszolgáltatott helyzetemmel. Ámde nem sok értelmét láttam, hogy éjnek idején perlekedni kezdjek emiatt. Az éjszakát kifizettem, igencsak kimerült voltam, és már késő lett volna másutt szállás után nézni.
A szoba hideg volt, sötét, és erős orvosságszag terjengett benne. A padló résein át jeges fuvallat tört be. Turner anyó korántsem bizonyult olyan nyugodt alvónak, amilyennek a háziasszony feltüntette. Befeküdvén mellé, azt találtam, hogy a dunnát teljes egészében magához ragadta. Fogtam, és áthúztam a felét. Elmondtam az esti imát, és nemsokára már aludtam is. Később arra ébredtem, hogy Turner anyó megint csak kisajátította a paplant. Összegubózva, reszketve feküdtem a dermesztő hidegben. Újfent magamra cibáltam a dunnát. Majd amikor az éjszaka közepén ismét dideregve ébredtem, hogy a lábam majd megfagyott, fölkeltem, fogtam a papa pokrócát meg kabátját, és azokat igazítottam magamra takaró gyanánt. Eztán már zavartalanul aludtam.

A Kiadó engedélyével.