Alan Hollinghurst: A szépség vonala
Írta: Kovács Tímea | 2011. 04. 06.

Alan Hollinghurst 2004-ben megjelent Booker-díjas regénye meleg-kultuszkönyvként érkezett hozzánk, a legtöbb beharangozó ezt a szálat emelte ki, pedig valójában sokkal többről szól: nagyszabású társadalomkritika a Thatcher-korról, szatíra és fejlődésregény, az angol arisztokrácia és felső-tízezer vitriolos tablója – egy kívülálló szemén keresztül.
Nick Guest az egyetem után beköltözik barátja, Toby Fedden családjához, kimondva-kimondatlanul azért, hogy a fiú lelkileg instabil húgának támaszt nyújtson, amíg a szülők nyaralnak, reprezentálnak, vagy épp a papa politikai karrierjével vannak elfoglalva. Az alsó-középosztályból származó Nick hamarosan otthon érzi magát a konzervatív politikus és arisztokrata felesége gazdag és csillogó világában, a partik, vidéki kiruccanások, műkincsek birodalmában – ezzel párhuzamosan pedig elkezdi felfedezni saját homoszexualitását, amit az oxfordi évek alatt többnyire elnyomott, csak vágyképekben élt ki. Első, Kensington Park Gardensben töltött nyara egyben az első szerelem nyara is – mi pedig rögtön ízelítőt kapunk a könyvre jellemző ironikus kettősségből: miközben Nick próbál beilleszkedni az előkelő londoni villák világába, magától értetődő természetességgel viszi nyíltszíni hancúrozásra első szerelmét az ugyanezen villák által határolt magánparkba.
Ez a kettősség, a „előkelőség”, gazdagság és pompa által körülvett romlottság végigkíséri a könyvet – és talán épp Nickre jellemző a legkevésbé. Az alulról jövő Nick a képmutatásban igazi kispályás az elkényeztetett milliomoscsemeték, perverz politikusok, jólöltözött oxfordi szépfiúk között. Hollinghurst kíméletlen ítéletet mond a sznob és rátarti felső-tízezer fölött, melynek tagjai ugyan tisztában vannak egymás kis perverzióival, ám következetesen nem vesznek ezekről tudomást. A látszat itt mindennél előbbre való – az otthonunkba mosolyogva beengedjük férjünk titkárnőjét, noha tudjuk, hogy a szeretője; meleg fiunk mellé fizetett pr-menyasszonyt alkalmazunk; s ha tudjuk is, hogy a nálunk lakó fiú „más”, nem beszélünk róla.
Nick egyfelől el van bűvölve mindentől, amit ebben a világban tapasztal, bármit elkövet, hogy része legyen, másfelől kicsit „felülről”, a művelt és kifinomult értelmiségi szerepéből nézi a benne élőket – ez ad neki egyfajta tartást és távolságot. Nick mindent és mindenkit esztétikai kategóriákon keresztül néz, és ezen a szűrőn a legtöbben fennakadnak – épp ő, a „kis esztéta” az, aki látja az álarcok mögött a személyes tragédiákat. Komoly szatirikus élt kölcsönöz a könyvnek a „felesleges bölcsész” Nick – aki maga sem tudja, mit akar kezdeni magával, doktoriját valami homályos témában írja, aminek köze van Henry James-hez, az esztétikához és a „stílushoz, mint akadályhoz” – és a pénzen és politikán túl nem látó, a művészetet csak befektetésként értékelő, többnyire rossz ízlésű sznobok egymásnak feszülése.
Nick mindent pontosan megfigyel, a legapróbb jelzésekből, kiszólásokból, rezdülésekből állítja össze aprólékos portréit – csak épp a saját helyét és szerepét nem látja ebben a közegben. Az illúzió, hogy oda tartozik, hogy elfogadják, szertefoszlik, amint a láthatatlan Nickből, aki mindig kéznél van, hogy kitöltse a létszámot, vagy segítsen, amiben kell, önálló entitás válik. Amint kénytelenek tudomást venni nemhogy a másságáról, de egyáltalán a létezéséről, kivetik maguk közül – hogy bukása teljes-e, vagy a felső-tízezerből történő kizuhanása épp valamiféle intellektuális felszabadulás előhírnöke, az olvasó képzeletére van bízva.
Az előzetesen túlhangsúlyozott melegtéma számomra csak egy szólama a társadalomkritikának. Szerves része a könyvnek, mint ahogy a drogkérdés, a szexuális kicsapongás és persze az ekkoriban megjelenő AIDS is – de mintha mindegyiknek az lenne a szerepe, hogy a tagadásukra berendezkedett álszent társadalomról lerántsa a leplet. Nem ráz meg, nem borzaszt el, igazán még csak nem is taszít, épp azért, mert annyira „tagadják”, hogy az olvasónak egyszerűen nincs más választása, mint a szereplők ellenében is elfogadni a jelenséget. Hozzájárul ehhez a regény nyelvezete, ami még a homoerotikus leírások és a visszataszító drogozások alkalmával is a szépségre törekvést szolgálja – még ha nyersnek és undorítónak is találjuk az aktust magát, Hollinghurst prózája van annyira esztétikus, hogy ez ne zavarjon.
Aprólékos jellemrajzai, a jellegzetes brit viselkedés ironikus bemutatása, a maróan gúnyos társadalomkritika már önmagukban zseniálissá teszik a könyvet – ehhez csak hozzátesz az a szerteágazó utalásháló, ami kibontakozik a lapokon. Igazi ínyencfalat a popkulturális utalásokra, irodalmi párhuzamokra, társadalmi- és politikai fricskákra fogékony olvasóknak – persze hozzá kell tenni, ahhoz, hogy ezt maradéktalanul kiélvezzük, nem árt jól értesültnek lenni a brit politikai- és társadalmi élet témájában, és az átlagon felüli műveltség sem hátrány – nem áltatom magam azzal, hogy ezek birtokomban vannak. Valószínűleg a rejtett utalások felét sem fedeztem fel, egy másik felét meg nem értettem meg, ezek majd az egész biztosan bekövetkező újraolvasásra várnak – amit meg kell előzzön egy alapos ismerkedés Henry James műveivel.
A kiváló magyar fordítást élvezet olvasni – Hollinghurst prózája magyarul a szó szoros értelmében szép, virtuóz, utalásokban gazdag szöveg; és ami manapság sajnos egyre ritkább, a fordító láthatóan otthonosan mozog a brit közélet és politika világában éppúgy, mint a művészet terén, magabiztosan használja a szakkifejezéseket és a szlenget egyaránt, ami ennél a regénynél kulcsfontosságú. A könyv megjelenése is pazar, a terebélyes keménykötésű kötet védőborítójára a külföldi kiadásoknál is bevett kígyó, indavonalak és kokaincsíkok motívumai kerültek – egyszerűségében is figyelemfelkeltő, és nagyon jól utal a könyvben háromszoros jelentéssel felruházott szépségvonalra. Minden tekintetben csodálatos könyv és méltó kiadás – ritkán írunk le ilyet, de ez most tökéletes!