Főkép Nem könnyű szavakban visszatükrözni mindazon érzéseket, amelyeket ez a regény kiváltott belőlem. A magyarázathoz hozzátartozik egy másik írónő, Alice Hoffman, akinek olyan szinten rajongok a regényeiért - pontosabban azért a négy kötetéért, ami Magyarországon megjelent -, hogy úton-útfélen keresem a hasonló stílusban alkotó  szerzőket. A csodálatos Waverley-kert első oldalát olvasva tudtam, hogy Sarah Addison Allen ilyen író.
 
Nehezen tudom megfogalmazni, miért szeretem annyira az ilyen típusú könyveket; a boszorkányos, misztikus hangulat, az úgynevezett háztáji és kertmágia témái mindig is vonzottak, valószínűleg ezért vagyok odáig az olyan mondatokért, mint például ez: „... a reményvesztettség szinte már perzselte hálóruhája szegélyét, ujjbegyei nyomán pedig apró lángocskák gyúltak.” Szinte műfaji jellemző a különleges ház és/vagy kert is, ami alól Claire-ék otthona sem kivétel: a régi, tornyos házban kinyílnak az ablakok, ha a bennlévők egyszerre nevetnek, haragot érezve recsegnek a padlódeszkák, a kertben pedig varázslatos almafa virágzik egész évben, amelyről ha valaki megeszik egy almát, állítólag meglátja élete legnagyobb élményét. Aki viszont nem fogékony az efféle elvarázsolt mesékre, a valósággal keveredő cseppnyi fantasyra, az valószínűleg borzalmasnak fogja találni, bár még csak egy ilyen olvasói véleménnyel találkoztam.
 
Az észak-karolinai kisvárosban, Bascomban élő Waverley-k mindegyike rendelkezik egy-egy különös képességgel: Claire partiszervizt vezet, specialitásai az ehető virágokkal készített étkek, melyek hatást gyakorolnak arra, aki megkóstolja őket, például loncbor fogyasztása után látnak a sötétben. Sydney kívülállónak érzi magát, tökéletes ellentéte nővérének, ugyanis Claire másra sem vágyik, minthogy eggyé váljon a házzal és a kerttel. A kisebbik lánynak viszont az az egyetlen célja, hogy normális életet éljen, részben ezért családját megtagadja és elhagyja otthonát. Idős nénikéjük, Evanelle ajándékokat osztogat, negyeddolláros érméket, öngyújtót, selyemblúzt, mangóhámozót, arról viszont nincs tudomása, miért azt a bizonyos dolgot kell odaadnia az adott személynek, de az illetőnek valamikor szüksége lesz a tárgyra. Mindezek ellenére Claire és Evanelle - meg természetesen Sydney is - problémákkal küzd, ezeknek a megoldását kísérhetjük figyelemmel a regény lapjain.
 
De nem csak a Waverley-lányok finoman árnyalt karakterek, hanem a regény valamennyi szereplőjére jutott annyi ecsetvonás, hogy egyedi vonásokat kapjanak. Ilyen Tyler Hughes is, a napi rutinjához ragaszkodó festő, akinek cetliket kell ragasztania a hűtőszekrényre, a kanapéra, a komódra, hogy el ne felejtsen enni, és aki annyira beleszeret Claire Waverley-be, hogy éjszakai sétái során vágya lila ragyogásba vonja a kertet.
 
A történet helyszíne is kedvessé teszi számomra a regényt, az amerikai Dél legalább annyira szeretett témám, mint a praktikus mágia. Az egyik déli jellegzetesség nagyon jól illik A csodálatos Waverley-kert hangulatához, az, hogy minden helybeli családnak megvannak a maga sajátos tulajdonságai; a Hopkins-férfiak mindig idősebb nőket vesznek feleségül, a Waverley-k varázsolnak, a Clark-nők erőteljes szexuális kisugárzással rendelkeznek és mindig megtartják férjüket.
Nagyon elfogult vagyok SAA könyvével szemben, az Alice Hoffman-nal való hasonlósága miatt eleve nagyszerű élményt nyújtott, de a párhuzamtól elvonatkoztatva is megállja a helyét: gyönyörű leírások, hús-vér, érdekes karakterek, kellemes cselekmény.