Both Miklós – Radnóti
Írta: Uzseka Norbert | 2011. 04. 02.

Ahogy a kötet előszavából kiderül, Both Miklós is hasonlóképpen volt ezzel. Azt írja: „Radnótinak számos olyan verse van, amelyek a kedvelt verseim közé tartoznak, mégsem tudtam elképzelni, hogy bármilyen módon is dalt tudnék írni belőlük. Egész egyszerűen kiegészíthetetlennek tűnnek számomra.”
A zenei feldolgozásra került 8 vers között kb. fele-fele arányban vannak az ismertebb és a kevésbé ismert költemények. Épp úgy akad köztük olyan, amit a háború előtt írt Radnóti, szerelmes versek, életképek, hangulatok, a rá oly’ jellemző figyelmes érzékenységgel – s olyan is, amit a háború árnyékában illetve poklában vetett papírra.
Both Miklós pedig hasonló érzékenységgel és nyitottsággal írt méltó zenéket a versekhez. Ahogy Radnóti nem volt népi költő, bár merített a népi nyelvből, úgy Both zenéje sem olyan, mint a Napráé vagy a Barbaro-é (noha előbbi zenészeivel közösen készítette a felvételeket). Vannak népi motívumok, de sokkal több komolyzenei hatást és ’70-es évekbeli progresszív rockot érzek a zenében. A CD-t nyitó Este a hegyek között elvarázsolt, különös, átható hangulatú darab, amiben talán a korai East emlékét érzem – de ez merőben szubjektív. Az azonban nem, hogy a többi dalnak is nagyon erős, egyszerre idegen és ölelő, megrázó és vigasztaló atmoszférája van.
A Szerelmes vers-ben akad egy leheletnyi folk, vagy talán Bartók, Both gitározása drámai, szinte szimfonikus irányba hajlik, de egyúttal némi pszichedeliát is érzek benne, sőt, a progresszív death metalt játszó Opeth zenekar Damnation című akusztikus albuma is felsejlik, míg hallgatom. (S mondom megint: ezek mind személyes benyomások, de ez is a helyén van, hiszen Radnótira különösképpen igaz, hogy mindenkinek mást mond.)
A Bujdosó is elvont, álomszerű, s Both egyébként fantasztikus gitárszólója sem billenti ki a hangulatból. A Tajtékos ég az Emerson, Lake & Palmer, netán korai Genesis, Yes jellegű nagyívű, már-már színpadias progresszív rockba hajlik. A verseket viszont mindig visszafogottan, szépen énekli Miklós. Meglehet, elvontan, furán, de a sorok alatt a zene mindig csak aláfestésként szolgál.
A Hasonlatok-ban Krámli Kinga énekel, szép, bensőséges, egyszerre folkos és alternatív módon, jól ellenpontozva a Queen-szerűen ünnepélyes kezdést. Később a gitár a Pink Floyd hatását mutatja. Bár ez az album nyilvánvalóan nem arra készült, hogy dúdolhatóvá tegye Radnóti műveit, és nem igen fogja senki iskolás könnyebben megtanulni ezáltal e verseket, ez a dal mégis hordoz annyi dallamot, hogy „csak úgy” is lehessen hallgatni.
A Téli napsütés-ben van talán a legtöbb komolyzenei hatás, ha értenék hozzá, tán azt mondanám, Vivaldi, netán Beethoven. Az Éjszaka pontosan olyan, mint a címe, a Hetedik ecloga pedig lassú, kínkeserves, s ha nem is metal, de a már említett E.L.P. súlyát, monumentalitását hordozza, illőn a vershez.
Élményszámba menő, különleges anyag ez, gyönyörűséges találkozása két lánglelkű, csodalátó és -tevő művészembernek. Azért kell meghallgatni, mert emlékeztet, hogy a kicsinyes, szürke, gürcölős, hétköznapi dolgokon túl vannak mások is, amik sokkal nagyobbak, fontosabbak, vagy épp sokkal többet adnak. (És amilyen elcsépeltnek hat ez a mondat, annyira nem az, amit a két Miklós itt művel.)