Főkép Eddig elkerült engem az utóbbi évek gésa- és távol-keleti irodalmi divathulláma, így teljesen naiv szemmel kezdtem bele Mingmei Yip regényébe. Még most, a könyv elolvasása után sem vagyok ugyan teljesen tisztában a „kurtizánregényekre” jellemző szabályokkal és műfaji klisékkel, de azt gondolom, hogy az írónő becsületesen utánanézett mindennek, és igyekezett minden kötelező elemet beletenni a művébe.
 
Az 1920-as években játszódó regény a csodálatos szépségű fiatal lány, Xiang Xiang (művésznevén Aranyorchidea) történetét meséli el. A lány alig tizenhárom évesen kerül az egyik legrangosabb sanghaji bordélyba, a Barackvirág Pavilonba, miután az apját ártatlanul halálra ítélik, az anyja pedig kolostorba vonul. A kezdeti nehézségek után Aranyorchidea lassan felbecsülhetetlen értékű kinccsé válik a bordély tulajdonosai számára: a lány ugyanis gyönyörű és kifinomult kurtizánná növi ki magát, a sanghaji elit pedig a csodájára jár művészi és erotikus tehetségének egyaránt, és elhalmozza őt ajándékokkal. Aranyorchidea élvezi a luxuséletet, ám titokban gyűlöli és megveti a környezetét, és egyre csak az jár a fejében, hogy egy szép napon elhagyja a Barackvirág Pavilont és megbosszulja az apja halálát.
 
A Barackvirág Pavilon titkában megvan minden olyan elem, ami egy egzotikus, térben és időben egyaránt távoli kulturális és történelmi közegben játszódó történetet vonzóvá tehet. A könyvben helyet kapnak a nyugati szemmel talán kissé túlmisztifikáltnak és finomkodónak, mégis érdekesnek tetsző erotikus jelenetek, a mindennapi élet szertartásai (pl. a történet szereplői megszámlálhatatlan csészényi teát isznak meg a cselekmény ideje alatt – s ami egy nyugati regényben egy pohár alkoholos ital elfogyasztása lenne, az itt egy csésze teának felel meg), vagy éppen a mély értelműnek és jellegzetesen kínainak tűnő bölcselkedések és filozofikus fejtegetések a jó és a rossz karma, valamint a jin és a jang harmóniájának mibenlétéről.
 
Egyvalami viszont nagyon hiányzik a regényből: a lélek. Bár a történetet maga Aranyorchidea meséli el sok-sok évvel az események után, tehát a saját életéről beszél, elbeszéléséből mégis hiányzik a személyesség és az átérzés. A narrátor szavai többnyire üresen kongó és csupasz leírásokként hatnak, amelyekből nem lehet kiérezni semmiféle érzelmet, fájdalmat vagy vágyat. Az elbeszélés lélektelenségét pedig még inkább hangsúlyozza, hogy a főszereplő meglehetősen ellenszenves, önző és felszínes alak, aki többek között még az igaz szerelmét is képes otthagyni, mert hiányzik neki a korábban megszokott luxus.
 
Mély érzelmeket, pontos lélekábrázolást vagy átélhető, drámai sorsokat kár keresni ebben a regényben. A legjobb mód a könyv befogadására az, ha egyszerűen erotikus kalandregényként tekintünk rá (a regény egyébként helyenként emlékeztet De Sade márki Justine-jére, bár nélkülözi annak humorát), amelyben a rendíthetetlen hősnő a legválogatottabb nehézségeket is túléli, és végül mindennel és mindenkivel dacolva megleli a helyét a világban. Kalandregényként mindenesetre élvezhető a regény, mert az előbb említett hiányosságai mellett az mindenképpen a javára írható, hogy a cselekménye igen pörgős és egyáltalán nem unalmas.