Főkép

Igencsak furcsának érezni a helyzetet, amikor épp az a művész nem tud – persze önhibáján kívül – fellépni egy hangversenyen, amelyet az ő képével hirdetnek hónapokon át. Márpedig pontosan ez történt Vivaldi Orlando Furioso című operájának koncertszerű előadásán, hiszen a váratlanul megbetegedett Philippe Jarousskyt a zenei karrierjét egykor a Bécsi Fiúkórus tagjaként indító Max Emanuel Cencicnek kellett helyettesítenie.
 
Cencic nagyszerű kontratenor, kétségtelenül kiváló, érzékeny énekes, akinek szereplése magyar koncertszínpadon eleve hatalmas élmény, mindössze annyi keserűség vegyült az élvezetbe, hogy egyszerűen nem őt vártuk, hanem az egészen rendkívüli adottságokkal és színpadi egyéniséggel rendelkező Jarousskyt. Vagyis nyilván nem kizárólag érte jött el a rengeteg néző, akik megtöltötték a Művészetek Palotáját, az Ensemble Matheus és Sonia Prina ugyanis puszta nevükkel tömegeket vonzottak volna.
 
Elkerülhetetlenül van valami mókás abban, ha egy bátor és hősies lovag szerepét magas sarkú szandálban, az egész testét megmozgató gesztusok miatt rezgő mellel énekli el egy nő, az első tapsot mégis Prini művészete váltotta ki Orlando egyik lenyűgöző áriájával. Ami pedig Orlando szerelmi csalódás okozta megtébolyodása után következett, amikor is az opera recitativók és rövid, arioso-szerű betétek szinte kizárólagos alkalmazásával teljesen besűrűsödött, Prini amolyan gálaelőadásaként, megdicsőüléseként felfogható: tündökölt, felkavart, brillírozott.
 
Köztudott, hogy operáiban Vivaldi rengeteg „vendégszöveggel” dolgozott, teljes áriákat emelt át más műveiből – ahogy erre az Orlando Furiosóban is akad példa: többek között a La Folia téma szintén megjelenik Orlando őrjöngése során –, mégis ezek a kifejezetten az adott librettóhoz komponált számok biztosítják az opera viszonylagos egységét. Ezek a részek, pillanatok mutatnak előre ama kompozíciós kohézió felé, amelynek kiteljesedése a bécsi klasszicista operával veszi kezdetét. Persze a közönség a virtuóz áriákat díjazza igazán, ahogy tette ezen az estén is, méghozzá a szünet után kifejezett rendszerességgel.
 
Az Ensemble Matheus mindvégig mértékadó kiválósággal játszott, Spinosi sokmozgásos dirigálása páratlan vizuális élmény, a szólisták kivétel nélkül a maximumot nyújtották (eltekintve az olyan mozzanatoktól, mint amikor Christian Senn mintha elfelejtett volna bejönni az áriájára, amit a zenekar hosszas hangolással igyekezett elleplezni). Ám talán szerencsésebb lett volna fél órával korábban kezdeni, mert a közönség tagjai közül néhányan már jóval a záró kórus felcsendülése előtt távoztak a teremből, hogy elérjék még a tömegközlekedést.
 
Összességében mégis elmondhatom, hogy határozottan fontos zenei esemény részesei lehettünk Jaroussky nélkül is, hiszen az Ensemble Matheus bárkivel egészül is ki, a legkiválóbb régizenei együttesek közé tartozik, Vivaldi egyik leghíresebb operája pedig önmagában különös csemege.
 
Előadók:
Sonia Prina – mezzoszoprán (Orlando)
Franziska Gottwald – mezzoszoprán (Alcina)
Veronica Cangemi – szoprán (Angelica)
Max Emanuel Cencic – kontratenor (Ruggiero)
Christian Senn – bariton (Astolfo)
Kristina Hammarström – alt (Bradamante)
Daniela Pini – mezzoszoprán (Medoro)
 
Ensemble Matheus
Jean-Christophe Spinosi – karmester
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Antonio Vivaldi: Orlando Furioso RV 728