Főkép A Káin José Saramago utolsó, időskori regénye, és tartottam tőle, hogy emiatt talán hiányozni fog belőle az a szellemesség, eredetiség és játékosság, ami a korábbi Saramago-könyveket jellemzi. Ám hamar kiderült, hogy a félelmem alaptalan, és az író utolsó műve egyáltalán nem a korábbiak utánérzése, hanem egy remek, friss regény, amely komorságával és súlyosságával méltó lezárása az életműnek.
 
Bár a regény főhőse Káin, a történet mégsem vele, hanem Ádámmal, Évával és a Paradicsommal indul. Ám Saramago rögtön az első oldalon eltér a paradicsomi állapotok hagyományos ábrázolásától, és meglehetősen nevetséges színben tünteti fel Istent. Kiderül, hogy az Úr nincs megelégedve a művével: Ádám és Éva nem tudnak beszélni, s az Úr tudja, hogy ezért a hibáért csakis önmagát okolhatja. Hogy orvosolja a problémát, gyorsan és meggondolatlanul nyelvet illeszt Ádám és Éva szájába, majd magukra hagyja őket az Édenkertben.
 
Ezután többé-kevésbé az ismert módon zajlanak az események: megtörténik a kiűzetés a Paradicsomból, később megszületnek Ádám és Éva gyerekei, majd Káin megöli Ábelt, mire Isten bélyeget nyom a homlokára és örök bolyongásra ítéli. S a bolyongás során bontakozik ki a történet lényege.
 
Káin ugyanis időnként rejtélyes módon egy másik helyen vagy időben találja magát, s így szemtanúja lesz számos ismert bibliai eseménynek: ott van, amikor Ábrahám épp készül feláldozni Izsákot, ott van Jerikó pusztulásánál, és jelen van akkor is, amikor a Sátán megkísérti az istenfélő Jóbot. Káin azonban nemcsak megfigyeli az eseményeket, hanem gyakran be is avatkozik, és a rengeteg véres és kegyetlen eseményt átélve az idő múlásával egyre rosszabb véleménnyel lesz Istenről, s ennek az Istennel folytatott szenvedélyes teológiai viták során ad hangot.
 
Az persze már a regény legelső jelenetéből is sejthető, hogy Saramago Istene se nem jóságos, se nem félelmetes, se nem mindenható. S a későbbiek során, Káin kalandjait figyelve egyre inkább meggyőződhetünk róla, hogy ez az Isten ostoba, hibát hibára halmozó, következetlen, durva, egoista, határozatlan és embertelen.
 
Természetesen azt sem szabad elfelejteni, hogy Isten cselekedeteit az emberiség történetének első gyilkosának szemszögéből látjuk. Vagyis Káin korántsem feddhetetlen életű figura, hanem lobbanékony, ösztönösen cselekvő, önfejű, nem túl erkölcsös ember, aki a hibái miatt gyakran keveredik kellemetlen helyzetekbe. Igen ironikus tehát, hogy Káin sok tekintetben hasonlít Istenre, mégis bátorkodik kritizálni őt, és végül Káin az emberi gyengeségeivel és bűneivel együtt is bölcsebb és humánusabb lénynek tűnik, mint Isten az ő isteni gyengeségeivel és bűneivel.
 
Ami a regény nyelvezetét és stílusát illeti, Saramago hű maradt számos, korábban már használt megoldásához: a mondatok bekezdésnyi hosszúságúak, a párbeszédek nem különülnek el a hagyományos módon a szövegtől, s a narrátor gyakran fűz ironikus vagy fontoskodó magyarázatokat a történet egyes elemeihez, s ezeket a megjegyzéseket egyenesen az olvasónak címezi.
 
Úgy gondolom, Saramago stílusbeli furcsaságai és a könyveire jellemző tiszteletlen, mindent megkérdőjelező és profanizáló hangnem megoszthatja az olvasókat. Én mindenesetre nagyra értékelem a szerző egyéni írásmódját és játékosságát, s a hangnemét sem tartom zavarónak, hiszen Saramago minden tiszteletlensége mögött az a filozófia sejthető, hogy az ember a legnagyobb szentségeknél is értékesebb.
 
Ebben a regényben ugyanúgy jelen van Saramago humanizmusa, mint a korábbi műveiben, ám a Káin mégis a legpesszimistább az általam ismert Saramago-könyvek közül. Káin időutazásai ugyanis jó ideig csak afféle posztmodern, kissé tán céltalan játéknak tűnnek, de végül kiderül, hogy az utazások miféle következménnyel járnak, s a történet végkicsengése nem sok reményre ad okot.