Veiszer Alinda: Záróra – Harminc őszinte beszélgetés

„Az élet felkínál bizonyos lehetőségeket, és csak magán az egyénen múlik, akar-e, tud-e, képes-e élni velük.” – Bán János színművész /Részlet/
 
A bevezetőben a következő kérdés hangzik el: „Érdekel még valakit egy ötvenperces beszélgetés?” A válaszom: nagyon is. Körülbelül két éve rendszeres nézője vagyok Veiszer Alinda Záróra című műsorának; ettől a ponttól kezdve egyben rajongója. Számomra felejthetetlen élményt nyújtott például a Zólyomi Zsolt parfümőrrel, vagy Dévény Anna mozgásterapeutával készült interjú. Olyan típusú műsor ez, melyet manapság már abba a bizonyos fehér holló kategóriába sorolunk.
 
Roppant mód hiányolom a színvonalas, mégis intim, „négyszemközt” zajló mélyinterjúkat, mind a közszolgálati – és bár hiú ábránd, tudom –, mind a kereskedelmi csatornák kínálatából. Pedig régebben ezek a fehér hollók nem is voltak olyan hófehérek. Fiatal koromra való tekintettel halvány, mégis maradandó képek élnek bennem többek között Vámos Miklós „Lehetetlen”-je, Kepes András „Apropó”-ja, vagy akár Friderikusz Sándor „Az én mozim”-ja kapcsán. Kár, hogy már csak múlt időben beszélhetünk róluk. Másfelől jó érzés tudni, hogy ma Magyarországon erre változatlanul van igény – még ha az egy szűk réteg igénye is. Remélem, az m2 gyermekcsatornává alakulásával a műsor nem fog társaihoz hasonlóan végleg eltűnni a süllyesztőben, hanem az elmúlt hat év és Veiszer Alinda neve igenis garancia arra, hogy a Zárórának hosszú távon a palettán a helye.
 
A fenti, kicsit sem elfogult nézetem miatt nagyon megörültem, mikor kézbe vehettem a közel hatszáz riportból ezúttal harminc beszélgetést tartalmazó könyvet. Titkon és nem is annyira titkon reménykedem további kötetekben – hisz több forrás igazolja, a könyvet pillanatok alatt elkapkodták a boltok polcairól. És bár a televízió teljesen más műfaj, mint a könyv, az élmény jelen esetben hasonlóan pozitív. Igazából arra figyeltem fel, hogy még az általam unalmasnak tartott témák iránt is – lásd sport, politika, biokémia – képes felkelteni az érdeklődésemet. Persze mondhatnánk, erre kell egy bizonyos fokú nyitottság. Nos, ez megvan bennem… mégse annyira, hogy csupán emiatt egy tévéműsor késő éjjel ötven percen keresztül lekösse a figyelmemet. E kijelentés a papírformára egyaránt helytálló. Úgy hiszem, ez elsősorban a kérdező érdeme. Gondoljunk bele, nem is olyan egyszerű ennyiféle emberrel úgymond egy nyelvet beszélni. Ennek ellenére, Alindának az esetek túlnyomó részében sikerül(t) megtalálnia a közös hangot.
 
A könyvből többek között megtudhatjuk, milyen érzés kerítette hatalmába Sebestyén Júliát, mikor hazai műkorcsolya versenyen magyar női versenyzőként mindössze 13 évesen először ugrott tripla Lutzot. Vagy Dr. Freund Tamásnak miért nyújt varázslatos élményt az ezüstözési eljárással megfestett agykéreg. Továbbá Pogány Judit színművésznőt mi vonzza a bohócokban. Hacki Tamás arról beszélt, hogy lehet egy elismert füttyművészből még elismertebb orvosprofesszor a foniátria területén. Bányai Évá hipnóziskutatónak mi volt az a meghatározó Heuréka-élmény, mely elindította egy addig még járatlan ösvényen. Szász János film-és színházrendező elmeséli, milyen jellegű terepszemle előzte meg az Ópium című filmet… és a felsorolást még hosszan folytathatnám.
 
Szokták mondani, minden ember egyedi és megismételhetetlen. A Záróra kapcsán ez a megállapítás még szembetűnőbb. Egy valami azonban állandó. Sokan terhekkel születünk, melyeket egész életünkben cipelnünk kell, vagy épp az élet sodor elénk buktatókat. Ha ügyesen vesszük az akadályokat, addig ismeretlen magasságokba emelkedhetünk, ahonnan persze hatalmasat eshetünk. A sorokat olvasva tehát halandóságunkkal szembesülünk. A könyv és maga a műsor is megvalósította mindazt, melyet induláskor céljának tűzött ki: olyan emberek bemutatása, akik saját szakmájukban valami maradandót alkottak; akikre nemcsak itthon, de külföldön is büszkék lehetünk.
 
A könyv felépítése találó. Főleg a fejezetek elején hol ránk mosolygó, hol semmibe révedő, esetenként szomorú, meggyötört tekintetek, melyek Burger Barna fotóművész keze nyomát dicsérik. A kettős idézetek szintén tetszettek. Egyrészt maga az interjúalany, másrészt a riporter szemszögéből kitűnő előfutárai a beszélgetéseknek.
 
Bevallom, a Záróra előtt fogalmam sem volt, ki ez az érdekes nevű – nevével ma már divatot teremtő – lány. Valami rémlett ugyan, az anno Nap Tv-ben futó „Riporter kerestetik” című vetélkedőből. Ott felbukkant egy elsőre kicsit ellenszenvesnek, már-már túlbuzgónak tűnő, látszólag mindent tudó, és valóban sok mindent ismerő versenyző. Veiszer Alinda. Akkor nem nyert, mégis ennyi év távlatából a sikert ő könyvelheti el. Így hirtelenjében csupa ’p’ betűs szó jut róla eszembe… na, nem kell rosszra gondolni.
A maga nemében, és dacára fiatal korának vérprofi. A témákban otthonosan mozog, legyen szó tudományról, irodalomról-színházról, közéletet érintő kérdésekről. Precíz, olykor pimasz kérdező, de kivétel nélkül mindig tisztelettel, alázattal közelít interjúalanyaihoz. Több rangos elismerést tudhat magáénak, köztük a tavaly kiosztott Prima Primissima Díjat, Magyar Sajtó kategóriában.
 
Egy interjúban olvastam, hogy maga a könyv rejtetten strukturált. Ez annyit tesz, egyes beszélgetések témájukat tekintve egymás komplementerei, mint a Yin és Yang. És ahogy a Zárórában, úgy házigazdájában is megtalálható ez a kettőség. Fiatal kora ellenére Alinda sokféle területen megmérettette magát. Meglepő volt olvasni, hogy már hároméves korában a könyveket bújta. Később színésznőnek, jogásznak készült, és ha nem találja meg a helyét a médiában, elképzelhető most egy politológust tisztelhetnénk személyében. Magánéletét számos közszereplővel ellentétben gondosan óvja a bulvártól – jól teszi. Annyit lehet tudni, hogy férjével harmonikus kapcsolatban élnek. (Talán pont ő az a Pali nevű illető, akinek könyvét dedikálta – újabb ’p’ betűs szó.)
 
A Zárórát nézve elgondolkodtam, milyen szintű kutatómunkát, rákészülést igényelhet mindez hétről-hétre. Természetesen itt is a színfalak mögött tevékenykedik egy pár fős, szerkesztőkből álló stáb. Többnyire az ő reszortjuk a háttéranyag gyűjtés. Viszont a sikeres végeredményhez ezt a sok-sok információt valakinek be is kell fogadnia, és itt jönnek képbe olyan kvalitások, melyek egy jó riporter ismérvei. Veiszer Alinda mindezek birtokában van. Kritikusai persze neki is akadnak, de tény, interjúalanyaihoz való hozzáállása, olvasottsága, felkészültsége páratlan a mai magyar médiában. Őt tényleg érdekli az ember és ez képernyőn keresztül is jól érzékelhető.
 
Bár olvasás közben picit hiányoltam a tévé varázsát; azt a számomra meghatározó részt a műsorból, mikor a riport végén kialszanak a fények, de még pár másodperc erejéig a lesötétített stúdióban kirajzolódik a két egymással szemben ülő alak. Az ilyenkor megfigyelt testbeszédből sok mindent le lehet vonni.
Zárásként, Alindának ezúton is üzenem – remélem sokakkal egyetemben –, megtartom „rossz” szokásomat és izgatottan várom, nemcsak könyvben, de képernyőn is a folytatást.