Főkép

Nehéz megmondani, az szerencsésebb-e vajon, ha egy író eleve az örökkévalóságnak – vagyis általános érvényű, korhoz és helyhez nem feltétlenül köthető témákról –, vagy a pillanatnak – tehát egy adott kulturális miliőről, jól meghatározható szellemiségről – ír. F. Scott Fitzgerald, úgy tűnik, egy pillanatig sem habozott e kérdés eldöntésekor (valószínűleg komolyan fel sem merült benne a probléma), és eleve kifejezetten saját korának írt saját koráról, kísérletet sem téve arra, hogy egyetemessé stilizálja a konkrétumokat. Így maradhatott meg emlékezetünkben a dzsesszkorszak krónikásaként.
 
Már Fitzgerald 1920-ban megjelent első regénye, Az Édentől messze is telitalálat volt; kísérletező, könnyedsége ellenére egyértelműen szépirodalmi stílusa nem akadályozhatta meg, hogy bestseller váljon belőle. A siker titka pedig nem kis mértékben az lehetett, hogy Amory Blaine felnőtté érésének története olyannyira közvetlenül szólította meg az író korosztályát, és általában az akkori amerikai társadalom szélesebb rétegeit, hiszen ma már biztosan tudjuk, hogy Fitzgeraldnál jobban senki nem érzett rá az akkoriban végbemenő változások finom részleteire.
 
Amory ugyanis tipikus tízes évekbeli amerikai fiatal, aki a gazdagabbak körében akkoriban általánosnak mondható helyzetekben, általánosnak mondható problémákkal küszködött – annak ellenére is, hogy gyermekkorában meglehetősen szabadosan nevelték őt. Így lett belőle cinikus egoista, aki a tanulásban, az egyetemben is elsősorban a népszerűséget keresi; akinek alapvetően csak addig érdekes egy lány, amíg megfürödhet szerelmének tükrében; aki beszélni is elsősorban magáról szeret, mások véleményét legfeljebb ütköztetési pontként – önmaga megerősítéséhez vagy megcáfolásához – használja.
 
Ám nemcsak tehetős és gátlástalanul, már-már nárcisztikusan önimádó, hanem ténylegesen jóképű is. A lányok lényegében bomlanak utána; olyan partnert választ ki magának, amilyet csak akar. Közben a tanulást sem veszi túl komolyan, hiszen annak ellenére, hogy kifejezetten eszes és intelligens, lustasága miatt elbukja egyik vizsgáját, és emiatt kis híján fel is adja tanulmányait. Ilyesformán könnyen megtalálja a helyét az örömüket a féktelen iszogatásban és sebességben kereső, válogatás és érzelmi kötődés nélkül, a saját köreikből szinte bárkivel csókolózó gazdag ifjak között.
 
Az egoista máz azonban egy javíthatatlan romantikus idealista lelkét rejti, aki tudatosan szélesítve ismereteit, rengeteget olvasva fejleszti írói-költői képességeit s művészi érzékenységét – melyek révén idővel akár jól fizetett reklámszöveg író válhatna belőle. Számára a csók nem puszta szex, hanem komoly jelentőséggel bíró megnyilvánulás; a szerelem pedig meghatározó szerepet játszik egész életfelfogásában, hiszen akkor érzi az Édenben magát, mikor a Princetonba kerülve teljes szívével szerethet, és viszontszeretik őt.
 
Művészi egyéniségének és személyiségének fejlődésére nagy hatással vannak az esztéticizmus prófétái, mindenekelőtt Oscar Wilde (de Walter Patert úgyszintén olvas), valamint az olyan korai modernisták, mint az Ifjúkori önarckép szerzője, James Joyce. Ezért nem is csoda, hogy a szövegben rengeteg a filozófiai eszmefuttatás, a regény végén pedig egy autóúton a szocializmus létjogosultsága mellett érvel – igaz, csupán fél szívvel – Amory, a régi erkölcsökből addigra kiábrándult hős.
 
Különösen érdekesek Fitzgerald formai újításai a regényben. Mindenekelőtt az első részben jellemző a töredezettség; a fejezetek többnyire novellahosszúságú, ám valójában nem önmagukban megálló darabokból állnak össze, néhol képeslapszerű, szinte csak pár benyomást vagy tényt rögzítő, bekezdésnyi alfejezetek közbeiktatásával. A háború évei alatt történteket csupán pár mondatban, jelzésszerűen említi a szerző – ezzel az eszközzel később Virginia Woolf is élt A világítótoronyban –, a második rész elején, az Amory életének fordulópontját elbeszélő fejezetekben pedig drámai formára vált Fitzgerald.
 
Azt hihetnénk, e modernista újítások miatt nem könnyű olvasmány Az Édentől messze, ennek ellenére saját korában is azonnal népszerűvé – bizonyos körökben hírhedtté – vált a regény, melyet ténylegesen azok a lázadó fiatalok (is) olvastak, akiknek és akikről szólt, ugyanakkor ma is érvényes gondolatokat találhatunk benne. És valószínűleg pontosan azért, mivel Fitzgerald belülről – még ha valamelyest kívülállóként is –, saját élményekre és benyomásokra alapozva ábrázolta korának és korosztályának erkölcseit és szellemiségét, a tomboló és zajos húszas évek, a dzsesszkorszak jellegzetes alakjait. Így, rendkívüli érzékenységének köszönhetően sikerült a leplezetlenül egyediből, a helyhez és korhoz kötöttből paradox módon örökérvényűt alkotnia.