Főkép


 
 
Niccoló Ammaniti az olasz irodalom egyik fiatal, törekvő és igen egyedi hangvételt megütő írója. Nem mondanám, hogy termékeny a maga három novellakötetével, de írásai nehéz témákat feszegetnek, olyan körítésben, mint például az Ahogy Isten parancsolja címűben a neonácizmus, vagy jelen kötetben a szervezett bűnözés. Mindezt gyermekek szemén keresztül érzékelteti.
 
A történet hőse Michele, egy kilenc éves kisfiú. Acqua Traverséban vagyunk, 1978 különösen forró nyarán. A település az Isten háta mögött két lépéssel helyezkedik el, néhány ház és egy út, ami átvezet rajta. A közelben egy folyó, ami kiszáradt, a környéken itt-ott egy-egy udvarház.
Dél-Olaszország. Nyári szünet. Az együttélés kényszere szülte baráti társaság. Együtt játszanak, mert nincs senki és semmi más, de mindenkiről pontosan tudja a másik, hogy milyen és mik az alá- és fölérendeltségi viszonyok. A banda járja a környéket, játékokat eszelnek ki: aki veszít, valamit kénytelen megtenni, amit a banda feje kitalál. Egyik alkalommal Michele áll vesztésre és feladata teljesítése közben a véletlen egy gödör lefedett tetejére pottyantja, a hullámpala alatt pedig egy kisfiút talál. Halálra rémül, de a kíváncsiság visszacsalja a gödörbe.
 
Michele anyjával és húgával él, apja kamionos, aki van, hogy hetekre elhagyja az otthonát a fuvarok miatt. Ahogy a fiú figyel és egyre többet lát és tud meg, feltárulnak előtte a titkok.
Egy gyermeknek a szülei az etalon, ők azok a lények, akiket isteni entitással ruház fel. Michele 9 évesen kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy semmi isteni nincs a szüleiben, sőt, egyetlen felnőttben sem. Kénytelen átélni a csalódást, amit legjobb barátja okoz neki. A félelmet, amit a házukban felbukkanó idegenek reakciói váltanak ki belőle. A magányosságot, a szerettei részéről tapasztalt meg nem értést. A fiú a gödörben halottnak hiszi magát, mert a halottakat gödörbe teszik, a halottakról elfeledkeznek, a halottak nem léteznek. Hiába lélegzik, hiába eszik, a fiú a gödörben önmaga számára sem élő már. Michele kitart mellette, a végsőkig elmegy a megmentésért, szembeszállva mindennel, ami addig szent és sérthetetlen volt számára.
 
Lélektanilag Ammaniti csodálatosan formálja meg Michelét. Egyszerűen ír, de olyan erő van a szavaiban és a képeiben, melyek előcsalták belőlem is a rég elfeledett emlékeket gyermekkorom nyaraiból. Szinte hallja az ember a pacsirtát a mező felett, a tücskök folytonos ciripelését, a nap perzselő melegét. Újra megéli milyen a nagy, hatalmas vázas biciklivel a váz alatt tekerni, milyen, amikor kiközösített valakit a társaságból, milyen az, amikor kettőjüknek volt egy titka a többiekkel szemben. Apa és fia viszonyáról ír. Erről a különleges tapasztalásról, a gyengédségről, melyet minden apa igyekszik megadni és visszatartani egyszerre, a fiú csodálatát, a példát, amit követni akar, vagy teljesen elvetni. Ebben a nem túl hosszú írásban annyi szépség és gondolat tárul fel a sok mocsok és félelem között, amiért akár újraolvasni is érdemes.
 
Az Európa Könyvkiadó Modern könyvtár sorozatának megvan a megszokott külalakja. Egy dologban van eltérés minden egyes darabjában, a színek változatosságában. Rá tudnám fogni erre a színösszeválasztásra, hogy a nyarat próbálták megidézni, de inkább egy már zöldesen bomló nyálkás tetem jut róla eszembe. De nem is ez a fontos ennél a kisalakú könyvnél, a lényeg úgyis a fehér lapokon van.