Főkép„Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom, én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat, valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is, mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.”
 
Ezek voltak azok a szavak, amik alapján úgy döntöttem, hogy elolvasom a könyvet. Na jó, egy kicsit az is befolyásolt, hogy új a kiadó és a szerző is, az újdonságokhoz pedig általában eredendő kíváncsisággal közelít az ember.
A kiadó az eddig kiadott könyvek alapján ígéretesnek tűnik, bár ahogy látom, ők is át fognak esni a kezdeti gyerekbetegségeken, mint előttük oly sokan. Ezzel persze nincs semmi gond, hiszen kell némi kifutási és felfutási idő, pláne ha az ember a piacnak egy olyan szegmenséből kíván részesedést szerezni, ahol egyébként is „túltermelés” van, legalábbis az utóbbi időben.
 
A téma érdekesnek tűnt, és nem tagadom, talán valami olyasmit vártam, mint amit a Nickelback egyik klipjében (Savin’ Me) láttam, ahol az egyik szereplő látja, hogy másoknak mennyi idő van hátra az életéből, és csak rajta múlik, hogy mit csinál egy ilyen képesség birtokában.
Aztán elkezdtem olvasni Rachel Ward könyvét, és nagyon gyorsan rá kellett jönnöm, hogy itt bizony nem azt fogom kapni, amire számítottam. Helyette kaptam egy zárkózott, antiszociális 15 éves londoni kamaszlányt, aki különleges képességének köszönhetően nagyon gyorsan szembesül azzal, hogy semmi sem tart örökké.
 
Jam az életét behatároló korlátok között vergődik egyedül, magányosan, bizonytalanul, míg egy napon mellé nem szegődik egy hiperaktív néger fiú, akit nem tud elüldözni, pedig mindent megtesz ennek érdekében.
Persze innen még mindig el lehetett volna indulni valami misztikus, thrilleres úton, de nem, a szerző egész egyszerűen más módját választotta annak, hogy olyan fontos dolgokkal kapcsolatban fogalmazzon meg gondolatokat és kérdéseket, mint az élet, a halál, a sors, az eleve elrendelés, a barátság, a szerelem és a különleges képességekkel való együttélés.
 
Számomra maga a történet nem volt túl izgalmas, sőt, néha kifejezetten kiszámíthatónak éreztem, ám a benne felvetett kérdések, és az ezek kapcsán megfogalmazott gondolatok egészen érdekesek, és mint ilyenek, tökéletesen alkalmasak a továbbgondolásra, ez pedig segíthet felfedezni a modern, némelykor határozottan idegesítő nyelvezetű regény mélyebb jelentésrétegeit.
Persze megijedni nem kell, Rachel Ward nem bocsátkozik mélyebb filozófiai fejtegetésekbe a már említett témákról, mi több, a hátrányos szociális helyzetről sem kezd hosszas magyarázkodásba, inkább csak felvillantja a problémákat, és ezzel az ifjúsági regényektől szokatlan módon elég komoly mondanivalóval ruházza fel a történetet, aminek a hangulata szinte mindvégig komor és nyomasztó.
 
Most, hogy már hetek óta érik bennem a sok-sok gondolat, és leülepedett minden, ami felkavarodott olvasás közben, már jobban örülök annak, hogy Rachel Ward nem felelt meg az elvárásaimnak, és nem a számmisztikus, ezoterikus vagy szuperhősös vonalat erőltette, főszereplőnek pedig nem menő amerikai fiatalokat, hanem problémás angol kamaszokat választott, akik nem vágynak másra, csak normális életre.
 
Nem lehet nem észrevenni, hogy kezdő szerző művével van dolgunk, ami magán viseli az „újszülöttek” általános hibáit, vagyis akadnak benne figyelmetlenségek és logikátlanságok, amiket egy határozott szerkesztő gyökerestől ki tudott volna irtani; meg aztán a stíluson is lenne mit csiszolni, ám mindent figyelembe véve határozottam ígéretes kezdet, amiből még valami igazán jó is kisülhet.