FőképHierarchia sok helyen lehet az életünkben, s valahol szükséges is: például egy ország irányításánál, a munkahelyen vagy éppen a családban, hiszen mindig szükséges olyan ember, aki felülről látja a dolgokat, aki átfog és egybefog mindent és mindenkit – másként nem működnének a dolgok. De ettől ez a vezető nem lesz emberileg több, és az alárendeltek nem lesznek kevesebbek – csak maga a munkakör vagy a szerepkör más. Bár, ezt néha mégis elfelejtik, és hajlandóak egybemosni ezt a két teljesen különböző dolgot: a szerepkört és az embert.
 
De vajon miért van az, hogy egyes emberek többnek gondolják magukat másoknál? Vagy, hogy létezhet olyan, hogy bizonyos emberek kevesebbnek számítanak, mint a többiek? Hogy létezhet ilyen határvonal emberek között? Stockett regénye kapcsán sokszor gondolkodtam el ezeken a kérdéseken, de választ nem találtam rájuk – talán azért, mert nem is léteznek. Csak azt tudom, hogy ez egy olyan probléma, ami soha nem fog megszűnni, akármennyire is hirdetik az „egyenlőség” meg a „modern kor” szavakat. Ez inkább csak álomkép marad, ami jó lenne, ha létezne.
 
Stockett regénye az 1960-as évek Amerikájába kalauzol el minket, annak is a déli részére, ahol hiába szűnt meg a rabszolgaság, helyette a szegregáció uralkodik, ami éles különbségeket tesz a feketék és a fehérek között. Elképesztő dolog elgondolni, hogy alig ötven évvel ezelőtt a szabadság és egyenlőség országában a színes bőrűek nem használhatták ugyanazt a kórházat, illemhelyet vagy éppen könyvtárat, mint fehér embertársaik – és ez még csupán a jéghegy csúcsa.
 
A regényben három elbeszélő szájából ismerhetjük meg azt az érzést, hogy milyen lehetett ebben az időben élni – Minny és Aibileen mindketten bejárónők, akik örömöknek és megaláztatásoknak egyaránt ki vannak téve munkájuk során, míg a fehér lánynak, Skeeter-nek minden vágya, hogy író lehessen, ugyanis távol áll tőle a háziasszony szerep.
Barátnői házában nap mint nap szembesül a bejárónőket ért megaláztatásokkal – és ő azon kevesek közé tartozik, akik hajlandóak észrevenni ezeket – és egyszer az az ötlete támad, hogy talán a feketék életéről kéne írnia könyvet. Kezdetben csupán az hajtja őt, hogy nyomtatásban láthassa a nevét, de ahogy Minny-n, Aibileen-en és más fekete nőkön keresztül megismeri a helyzetüket, már többről kezd szólni, mint a karrierjéről.
 
A Segítség tökéletes ötvözete a komoly mondanivalónak és a könnyed, olvasmányos stílusnak. A könyv tényleg olvastatja magát, bár eleinte nehézséget okozhat megszokni Aibileen és Minny fejezeteinek stílusát – ugyanis az elbeszélésmódjuk leginkább az élőszóhoz közelít – de aztán ráhangolódunk ezekre is, és rájövünk, hogy tulajdonképpen pont ezek a legérdekesebb részek. S igazából én sokkal jobban örültem volna annak, ha kevesebb fejezet szólna Skeeter-ről és inkább egyértelműen Aibileen-re és Minny-re helyeződött volna a hangsúly.
Persze, ez valószínűleg még nagyobb felháborodást keltett volna Amerikában, ahol szóvá is tették Stockett-nek, hogy hogy merészelt fekete nők hangján megszólalni a regényében. Bár ezt annyira nem értem, hogy miért probléma számukra: úgy gondolják, hogy esetleg túlzott ezzel kapcsolatban? Vagy más okai vannak?
 
Mindenesetre Stockett regénye szerintem akkor is lebilincselő – akármit mondjanak is az amerikaiak –, bár egy kicsit gyengének tartom ahhoz, hogy többnek tekintsük egy jó bestsellernél, mert sajnos akármennyire is fontos és borzalmas a téma, ami végigvonul a könyvön, ezt mégse úgy teszi, hogy az embereket esetleg megossza vagy továbbgondolkodásra késztesse – egy lezárt mondanivaló, aminek szerintem nincs folytatása a regény alapján.
S az az igazság, hogy én pont a témája miatt egy kicsit többet vártam a könyvtől – hogy ne csupán szörnyülködjek, hanem jobban megmozgasson, ne hagyjon nyugodni ez az egész még azután sem, hogy becsuktam a könyvet. Bár ez a fajta elvárásom azért nem von le az élvezeti értékéből, se a mondanivalójából, hiszen amikor olvastam, nem tudtam letenni – csak az utolsó sorok után maradt egy kis hiányérzetem.
 
Stockett könyve mindenféleképp jó olvasmány azoknak, akik egy kis bepillantásra vágynak a szegregáció világába, vagy egy olyan olvasmányt szeretnének, amit élvezettel lehet forgatni és megható, olykor felháborító történeteket mesél el ezekből az időkből.
 
A regényből hamarosan film is készül Emma Stone főszereplésével, és várhatóan 2011 szeptemberében kerül majd a mozikba. 
 
Részlet a regényből

Kapcsolódó írás:A segítség (film)