Főkép Képzeletbeli képeslapokon megelevenedő, valóságos, ámde nyomasztóan szürreális világ. Így írhatnánk le Bodor Ádám legutóbb megjelent tárcagyűjteményét, amelyben aligha csalódhatunk, ha olvastuk már a szerző korábbi könyveinek valamelyikét. A kötet szerkesztése hasonló az író 1992-ben megjelent Sinistra körzet című novellásgyűjteményéhez: a felvillantott képek olvashatóak különálló történetekként, azonban egymás után, egyetlen történetfolyamként is értelmezhetőek.
 
„Egy kevéssé sikerült képeslap, amely a várost madártávlatból mutatja…” – így kezdődik az első írás, megadva ezzel a kötet alaphangját: a legtöbb tárca ugyanis egy felvillanó érzés, egy emlék, egy rég elfeledett poros fénykép vagy egy sokáig ható fontos mozzanat. Egyenként is, de teljes egészként is nehezen megfoghatóak ezek az elbeszélések, nem tudunk keretet találni, amelybe ezek a képek beleférhetnének, olyannyira személyesek és elvontak ugyanis, hogy globális értelmet nehezen tulajdoníthatunk nekik.
 
Megfoghatatlanságuk azonban nem csak nehezen értelmezhető mivoltukban rejlik. Ahogy azt már az írótól megszokhattuk, térben is nehéz elhelyezni a történeteket. Néha ad ugyan kapaszkodókat, és megmutatja, hogy épp hol járunk, de a legtöbb tárca esetében, ha megkérdezné tőlünk valaki, hogy hol játszódnak az események, csak ennyit tudnánk válaszolni: „valahol Európában”.

Nem szükséges azonban a szerző korábbi munkáinak ismerete ahhoz, hogy tudjuk, Európa melyik szegletére korlátozódnak az események. A sokszor részletező, pontos leírás segít abban, hogy felismerjük a volt szocialista országok vidékeinek tipikus hangulatát, ugyanúgy, ahogyan a szereplők jellemzése is pontosan beleillik a megfestett környezetbe.
 
A kreatív névadás, amely mindig is Bodor Ádám sajátja volt, természetesen újabb kapaszkodót ad ahhoz, hogy jobban megértsük, illetve átlássuk ezt a bonyolult, szövevényes viszonyrendszert, amely a kötet lapjain tárul elénk.

Habár külön, történetekként is értelmezhető a mű, nem tekinthetünk el a közös helyszínektől és szereplőktől, akik a legkülönfélébb élethelyzetekben, újra és újra feltűnnek egy-egy kép felvillanásakor. A legjobb példa erre Menyhárt doktor, aki a kötet utolsó harmadában rendre felbukkan, hogy újabb oldalairól mutatkozzon be az olvasóknak.
 
Az egybefűzött tárcák legkülönösebb tulajdonsága azonban mégis az, hogy egy rövid, tömör elbeszélésben képesek összesűríteni egy egész élet esszenciáját. Olyan érzésünk támadhat, mintha egy régi családi albumot lapozgatnánk, csupa poros, megsárgult fényképpel, melyeken felvillan valami a múltból, valami a számunkra ismerős világból.

Ismerős világban járunk ugyanis. Bodor Ádám elbeszéléseinek olvasása közben, talán nem is véletlenül, nagyon sokszor olyan érzésem támad, mintha Tarr Béla valamelyik filmjében járnék. A hangulat, a helyszínek, az, ahogyan az író rávilágít az eseményekre és a középpontban levő figurák mind-mind egy komor, nagyon kelet-európai világot és lassan hömpölygő időfolyamot mutatnak be, amelyben bár kicsit idegenül, mégis otthon érezhetjük magunkat.
 
Ha mindez nem lenne elég, az író olyan nyelvezettel veti papírra mondanivalóját, amely valóban egyedülálló az irodalom széles palettáján. Olyan, mintha minden mondatának külön színe lenne, és ezekből az egymásra rétegződő színekből hol egy üde és vidám, hol pedig egy búskomor festmény kerekedne ki. Ha másért nem is, ezért megéri megismerkedni Bodor Ádám munkásságával: a nyelvi gazdagság, a sokszor szubjektív értelemadás és a novellák egyszerűségében rejlő összetettség ugyanis felejthetetlen élményt nyújtanak az arra érzékenyeknek.