Főkép Tatyjana Tolsztaja 1951-ben született, átitatva az orosz irodalom meghatározó genetikai fonalrendszerével, hiszen apai nagyapja Alekszej Tolsztoj, babuskája Natalja Krangyijevszkaja költőnő és anyai nagyapja Mihail Lozinszkij műfordító.
Mit tehet egy ember ennyi vénába oltott szóval? Kiírja magából. Lassan. Komótosan, ahogy a tél telik az orosz végtelenben.
 
Moszkva város helyén, ami valamely elképzelhetetlen és kimondhatatlan katasztrófa miatt ma már csak puszta emlék, álldogál egy városnak csúfolt, elmutálódott emberek lakta helység. Legfőbb vezetője egy alig 60 centiméteres, lapáttenyerekkel kormányzó, plagizáló, ebből kifolyólag igen liberális személy, kinek „Áldassék a neve!”.
Hősünk Benedikt, aki sokáig meg van győződve róla, hogy semmi Következmény nem csúfítja testét, igen hamar és nagy hirtelen azon kapja magát, hogy az éppen adott hatalmat döntögeti, holott Ő csak olvasni szeretett volna még pár könyvet, amitől egyébként a nép el van tiltva.
 
A Régentiek, akik veteránok a sok Következményesek között, már vagy háromszáz éve élnek, és emlékeznek a hajdan volt Moszkvára és életre, természetszerűleg az ittre és mostra. Ezt a világot kifordította sarkából a Katasztrófa.
A nyelvezet egy külön szótárat érdemelne, dicsérve a fordító munkáját, akinek az új szavak alkotásának öröme vagy terhe végig adott volt, amíg ült a könyv felett.
 
Benedikt egy naiv, de lelkes fiatalember, aki nem akar mást, mint derék életet élni, de ó jaj, megfertőződik elébb a szerelemmel, majd a könyvek lapjairól a szavakkal, melyek nem mondanak neki semmit.
Képtelen a sorok közé tekinteni, neki minden szó az, ami, mindennek csak egy jelentése van. A történések és a félreértések viharának kitéve magát minden összeomlik alatta, és nem marad más, csak a hamu és a Régentiek, a talány és az újrakezdés.
 
Tatyjana Tolsztaja könyve lassú olvasmány volt számomra, ami eszembe juttatta a híres kabaréjelenetet, Soós András és Markos József Ványadt bácsiját, „Hajj, ha ezt az én galambocskám, Galuska Galagonya megérhette volna!” De mit is?
Így halad a könyv is, lassan derül ki az ég, elszórtan magyarázatok várhatók. Szemerkél a szatíra és az irónia, és estefelé a ködben a Küsz hangjai hallatszódnak. Mi az a Küsz? Az a „küszdelem”, amit az ember a saját magában lakozó sötétséggel kénytelen vívni, nap nap után.
 
Külsejében a könyv nem sokat mond, a grafika akkor nyer értelmet, ha belekezdünk a könyvbe, addig valami absztrakciónak is tekinthetnénk. Színei nem kihívóak, inkább kellemesek, és ami a lényeg, hogy keménykötésű „fickóról” van szó, ami számomra mindig megadja azt a tudatot, hogy valami tartós dolog került a kezembe.