Főkép A Rém hangosan és irtó közel főszereplője és egyik elbeszélője a New Yorkban élő, okos, fantáziadús, koraérett kilencéves fiú, Oskar Schell, akinek az apja, Thomas, nyomtalanul eltűnt a szeptember 11-i terrortámadásban.
Oskar nem képes túltenni magát a tragédián: álmatlanságban szenved, pszichológushoz jár, szabadidejében pedig az interneten keres képeket és videókat a terrorcselekmény napjáról, abban a reményben, hogy végre biztos információhoz jut az apja haláláról.
 
Aztán egy napon talál egy rejtélyes borítékot az apja szobájában, amelyen a Black név szerepel, a borítékban pedig egy kulcs. Oskar úgy dönt, hogy kinyomozza, kié lehet a kulcs, abban bízva, hogy a keresés által közelebb kerül az apjához is.
 
Bár a regény csöppet sem vidám témákról szól, a történetnek azok a részei, amelyeket Oskar mesél el, mégis igen viccesek és élvezetesek, a fiú stílusa ugyanis egészen egyedi: előszeretettel használ túlzó kifejezéseket; úton-útfélen nyakatekert bókokat szór („ha megnézi az értelmező szótárban a frenetikus szó jelentését, a saját fényképét találja majd mellette” - mondja például egy limuzin sofőrnek); illetve a korát meghazudtoló szókinccsel kápráztatja el minden ismerősét.
 
Ám annak ellenére, hogy Oskar gyakran szinte felnőttként beszél és viselkedik, és azt hiszi, hogy profi módon rejti el az anyja elől az érzéseit, gyakran kibukik belőle a gyerek, s ez nagyon szerethetővé és sajnálhatóvá teszi őt.
Szívszorító látni, hogyan próbál egy kisfiú megküzdeni a gyászával, hogyan próbál felnőttet játszani, s hogyan próbálja az anyja és a nagyanyja elől eltitkolni azt az információt, amelyet csak ő tud az apja halálával kapcsolatban.
 
A stílus, a nyelvhasználat és a tartalom összeférhetetlensége miatt a könyv Oskar által elmesélt részein felváltva (vagy akár egyszerre) lehet sírni és nevetni, és ez nem mindennapi élmény.
 
A regény azonban nem csak Oskar gyászáról szól. A másik két történetszálban a kisfiú nagyszüleinek múltjáról és házasságáról olvashatunk, meglehetősen rendhagyó módon. A nagyanya és a nagyapa is leveleket írnak a szeretteiknek, amelyekben visszanyúlnak egészen a Drezdában töltött boldog gyerekkorukig, aminek a város második  világháborús pusztulása vetett véget.
Ám hiába az őszinteség, az önmagukkal és az életükkel való szembenézés, a levelek nem minden esetben jutnak el időben a címzetthez, és kétséges, hogy az üzenetük valaha is célba ér.
 
Első pillantásra egyébként kissé zavaró lehet ez a szétszabdalt elbeszélésmód, s a regény elején nem mindig könnyű megállapítani, hogy éppen ki beszél. Ám némi idő elteltével minden a helyére kerül: Oskar kezdettől fogva igen egyedi hangon szól, így az ő szövegét könnyű felismerni, s a visszatérő fejezetcímekből és a fejezetekre jellemző más-más hangnemből az is hamar világossá válik, hogy mikor melyik nagyszülő beszél.
 
A nem hagyományos elbeszélésmód mellett talán az is furcsa lehet, hogy miért hozza össze a szerző egy könyvbe a szeptember 11-i eseményeket és Drezda második  világháborús bombázását, viszont úgy érzem, ez a megoldás jogos és érthető, mivel mindkét esemény igen drámai módon befolyásolta a Schell család történetét.
Abból pedig, hogy a nagyszülők életét hogyan változtatta meg Drezda bombázása, arra is lehet következtetni, hogy szeptember 11. hatása sem fog elmúlni nyomtalanul.
 
A történetet átható gyász és szomorúság mellett viszont van valami mélységes kedvesség és humánum is a regényben.
A könyv ugyanis nemcsak a tragédiákról szól, hanem mindazokról az érzésekről és kapcsolatokról is, amelyek az embereket összekötik egymással, amelyek gyakran kimondatlanok és feltáratlanok maradnak, s amelyeket hajlamosak vagyunk biztosra venni, gondolván, hogy úgyis lesz még más alkalom, amikor foglalkozhatunk velük.
 
Jonathan Safran Foer megmutatja, hogy nincs mindig más alkalom – de azt is, hogy hogyan lehet kihasználni a meglévő alkalmakat. S mindezt ráadásul úgy, hogy a regény a legkevésbé sem érzelgős és szájbarágós, egyszerűen csak szerethető, átérezhető, és roppant emberi.

Részlet a regényből