Főkép Szépirodalom után ismét vadászathoz kapcsolódó írások gyűjteményes kötete jelent meg a Lazi Kiadó sorozatában, amely Fekete István rövidebb terjedelmű műveit gyűjti össze.
Ezúttal a szerző madarakkal kapcsolatos írásaiból kapunk egy csokrot, négy csoportba rendezve. Az első részbe kerültek főként az uhuzással foglalkoznak, kiderül belőlük, mennyire komolyan foglalkozott Fekete István aktív vadászként ezzel a mára betiltott gyérítési módszerrel.

Sánta Gábor utószavából az is kiderül, hogy ekkoriban írt egy negyvenegynéhány oldalas tanulmányt (Az uhuzás története és gyakorlata) – ami ismereteink szerint egészen eddig nem jelent meg nyomtatott formában, s tulajdonképpen ez volt az első hosszabb írása, kis túlzással ezzel kezdődött regényírói pályafutása.
 
A második szekcióban különféle madarakról esik szó, gólyától kezdve a fekete varjúig, az egyes fajták hasznáról, káráról, táplálkozási szokásairól. A harmadik csoportban ragadozó madarak kerülnek terítékre, zárásként pedig két – a témához csak érintőlegesen kapcsolódó irodalmi írást olvashatunk.

„Az erdő hangjai” vélhetően hangjátéknak készült, de arról nincs egyértelmű adat, hogy játszotta a rádió vagy nem, a „Magasles” pedig a Tábortűz nevű ifjúsági lapban jelent meg.
Ez a Mátrában játszódó történet eredetileg folytatásos regényként indult, de Fekete István sosem fejezte be, az ígéretes alaphelyzetből ugyanis nem sikerült a Tüskevárhoz mérhető történetet írnia. Azért az itt közölt töredék alapján szívesen elolvasnám az elkészült szöveget, mert még így, ebben a formában is élvezetes.
 
Szokás szerint a kötetbe bekerült írások jól példázzák a szerző nézeteit a vadászatról, vadászokról. Tanulságos, miként bírta rá puskás beosztottjait, hogy csak a kártevő madarakat lőjék le, a védetteket vagy ártalmatlanokat pedig hagyják békében – a megfelelő szárnyasokét fizetett, ellenben a tévedésért levonás járt.
 
Egyébként is érezhető írásain az olvasók, valamint a többi vadász kiművelésének szándéka. Nem véletlenül szedi darabokra – rá nem jellemző módon – az uhuzásról megjelent, számtalan tartalmai hibával tarkított szakkönyvet. Bár ezt is kulturált módon teszi, személyeskedés helyett tényekkel bizonyítja igazát.
 
Írásainak másik közös jellemzője az állatok szeretete, tisztelete. Gyakran emeli fel szavát érdekükben, legyen szó a gólyák megfogyatkozó életteréről, vagy a szerinte etikátlan madárritkító módszerekről.
 
Az olvasás végeztével ismét tudatosult bennem, miért szeretem ezt a sorozatot: a rövid írások révén sokkal jobban megismerem Fekete Istvánt, mint regényeiből.
 
Kapcsolódó írás:Horváth József: Fekete István bibliográfiája