Főkép

Joyce Carol Oates regényei általában az emberek közti mély érzelmi kötelékek árnyasabb oldalát boncolgatják – az Állatok ennek egyik legékesebb példája. Az amerikai írónő mestere a megszállottságok, a mániákus szerelmek, az állatias ösztönök és a kiszolgáltatottság leírásának, nála nincsenek rózsaszín ködbe burkolt szerelmesek, helyette sötét, mélyről bugyogó szenvedély van.
 
Az Állatok a hetvenes években játszódik, egy eldugott amerikai kisváros főiskoláján. Az egykori catamount-i diák, Gillian visszaemlékezésében látjuk a történetet, amely egy titokzatos tűzesettel kezdődik, s azzal is ér véget. Ami közte van, az pedig csak táplálja a képzeletbeli lángokat (is). Gillian és tizenegy diáktársa a campus legnépszerűbb tanárának, a szívdöglesztő Andre Harrow-nak az irodalom kurzusára jár, ahol a verselemzés mellett költői tehetségüket is kipróbálják – tanáruk legnagyobb örömére. Harrow arra buzdítja a lányokat, hogy nyúljanak mélyen a saját tudatuk, emlékezetük, érzéseik mélyére, hozzák felszínre legtitkosabb vágyaikat, szenvedélyeiket, és mindebből táplálják művészetüket. Dekadens szabad művészeti mozgalmat hirdet az épp liberalizálódó Amerika egyik kisvárosában – ezzel csak tovább táplálva a köré szövődött legendát. A lányok istenítik, meg akarnak felelni neki, a végletekig lecsupaszítják magukat előtte – van, aki csak versben, van, aki másképp is.
 
Harrow felesége, a szobrász Dorcas a kisváros legszínesebb egyénisége. Lángoló művészlélek, olyan egyéniség, amilyet nem sűrűn látnak a poros egyetemi városkák, szenvedélyes, ősi totemszobrai az ember állati ösztöneit dicsőítik, s férjével együtt a teljes lecsupaszítás, önmagunkból kivetkőzés, dekadencia hívei. Időről időre maga mellé vesz egyet a férje csoportjába járó lányok közül – „asszisztensnek”. S a lányok, akik eleinte nem is merik elhinni, hogy ilyen szerencse érte őket, mennek, és a művészpár minden kívánságát teljesítik.
 
Gillian is egy ezek közül a lányok közül, ő is volt kiválasztott a csodált házaspár mellett, megtapasztalta, milyen az, amikor magukhoz emelik, részt kap a szenvedélyükből, ezer fokon ég velük, hogy aztán ne maradjon belőle semmi, csak parázs. A szenvedély és a szenvedés, az öröm és a megalázás kéz a kézben jár – az alkoholba és drogokba fulladó éjszakák gyönyörét a nappal megalázottsága váltja fel. Gillian is átéli azt, amit előtte már jó néhányan – hogy csak eszköz az állatias ösztönöket követő, a szenvedélyt hajszoló, a gyönyörért bárkit feláldozni, megnyomorítani kész pár kezében. Mindeközben a campus területén időről időre felgyulladnak a lángok – senki nem tudja, ki gyújtogat és miért, de a tűz megállíthatatlanul terjed, hogy aztán felégesse mindazt a mocskot, ami felgyűlt az évek során a Harrow-házban. Talán nincs is más kiút, talán azok, akik ennyire intenzíven lángolnak, természetszerűen a lángok közt is végzik.
 
Oates zavarba ejtően őszinte és lecsupaszított könyvet írt. Ahogy a regényben Harrow kéri a lányoktól, ő is minden sallang és mellébeszélés nélkül, naturálisan mutatja be azokat a szenvedélyeket, vágyakat, őrületeket, amik a vesztükbe sodorják a szereplőket. Kíméletlen minden szereplőjével, egy percig sem sajnálja vagy menti fel őket, sem a beteges, perverz párt, sem a csapdájukba elvakultan és szerelmesen besétáló lányokat. „Állatok vagyunk, és ez a mi vigaszunk” – írja a könyvben, mintha ezzel az egy mondattal fogalmazná meg lesújtó véleményét a mámort, az önfeladást – legyen az érzéki vagy épp drogok általi – mindenek felett hajszoló társadalomról. Az ilyen regényeiért tartják őt számon a legjobb és legőszintébb kortárs írók között.