Főkép Nem tudom sokat dicsérni ezt a kötetet, mivel kezdetben ha unalmasnak nem is, felületesnek annál inkább éreztem. A képek között alig találtam összefüggést, a mellékelt néhány mondat pedig úgy pattogott az események között, mint energiával töltött pingponglabda a cipősdobozban.
 
Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a könyvvel van a baj. Ez csupán a korábbi kötetek stílusának folytatása, ami így a sorozat közepébe (a 14. fejezetnél kezdődik) belecsöppenve kicsit még igényli a belerázódást. Ennek érdekében továbbfutottam és úgy oldalanként egy csíkot elolvasva el is jutottam az egyharmadáig, tök érdektelenül, de néhol mégis jól szórakozva.
 
Azután a szerző elképzelései megvalósultak, és szerzeménye magába szippantott. Észrevétlenül egyre többet olvastam el az egyes oldalakból, majd végül mindent elolvastam, amit csak leírt.
És már egyáltalán nem éreztem pattogónak a stílust, hiszen ahogyan a történelemkönyvek, úgy ez a kötet is időrendet követ. Ha ismered az előzményeket, elég csupán néhány kulcsmondatot hozzáfűzni egy-egy fontosabb eseményhez, és nem kell körbemagyarázni mindent.
 
Emiatt vissza kell vonnom mindent, amit fentebb írtam, és inkább egy másik hibára kell rámutatnom: rosszul vágták meg a sztorit. Egy fizikailag önálló könyvtől elvárja az ember, hogy tartalma is önálló legyen valamennyire, ám itt minden bevezető nélkül egyenesen a folytatás következik, ami az előző két rész (pontosabban a második rész vége) nélkül kicsit arculcsapásként hat.
 
Ettől eltekintve a mű szórakoztató, és nyilvánvaló, hogy a képregényes forma ezt a célt szolgálja. Ugyanakkor a mű tudományos is, bár ezt cáfolni vagy bizonyítani lehetetlen, hiszen ahány történész, annyiféle történelem. Mindenesetre adjunk annyi bizalmat a szerzőnek, hogy feltételezzük a tudományos alapokat.
 
Ha nem baj, a sztorira nem vesztegetek szót. Inkább a műfajt emelném ki, ami hol kaland és akció, hol romantikus, hol erotikus vagy épp horror, s mindeközben folyamatosan a vígjátéki atmoszféra lengi körbe. Ez utóbbi nem másnak köszönhető, mint Larry Gonick végtelen iróniájának, amellyel rátekint saját tudományára és annak tárgyára.
Enyhén szurkálódós, de mindig barátságos humor ez, néhol kissé összekacsintós is, ami ugyan zavaró, de szerencsére nem annyira, hogy rombolja az összbenyomást. Ami határozottan jó, a kötetnek a polcon a helye a sorozat többi részével együtt.