FőképA macska és a törpe

A gyárudvaron, a rozsdás dróttekercsek között emberfejek haladnak libasorban. A portás az égre néz. A hangosbeszélőt nézi a kapu mellett.
Reggelente hattól fél hétig zene szól ebből a hangosbeszélőből. Munkásindulók. A portás reggeli zenének hívja. ez az órája. Aki akkor lép be a kapun, amikor a zene már elhallgatott, az elkésett a munkából. Aki nem ütemre igazítja a lépteit, vagy aki már a csöndben megy végig az udvaron a drótszövő gépéig, azt felírja és jelenti.
Még alig világosodik, amikor az indulók felharsannak. A szél nekiront a tető hullámbádogjának. Eső veri az aszfaltot. sárpettyes a nők harisnyája, a férfiaknak eresz van a kalapkarimájuk helyén. Odakint az utcán már világosodik. A dróttekercsek vizesek az éjszakától, feketék. A nappalnak nyáron is több időre van szüksége, mint odakint, hogy megérkezzen a gyárudvarra.

A portás szotyolahéjat köp a délutánba. A héjak a földre esnek, a küszöbre. A portásfülkében a portás felesége ül, kötöget, középen hiányzik egy foga, zöld köpenyt visel. Cipője mellett ül a cirmos macska.
A portásfülkében megszólal a telefon. A portás a halántékával figyeli a csöngést. A fejét nem fordítja el, a dróttekercsek között vonuló fejeket figyeli. A portás felesége a szájához emeli a kötőtűt, a foghíjba dugja és szájpadlásának támasztja. Aztán megvakarja vele a mellét a köpenye alatt. Megrándul a macska füle, nézi, mit csinál a portás felesége. A szeme sárga szőlő. A kötésszemek számolása elakad a foghíjban és a macska szemében. A telefon átható hangon csöng. A csöngés a gyapjúfonálban rezeg, a fonál továbbadja a rezgést a portásfeleség kezének, a macska hasát is megrezegteti. A macska átugorja a portásfeleség cipőjét, és kiszalad a gyárudvarra. A portás felesége nem veszi föl a telefont.
Az udvaron a macska csupa rozsda és drótháló.
A gyárépület tetején hullámbádogból van a teste, az irodák előtt aszfaltból. A mosoda előtt homokból. A csarnokokban rudakból, kerekekből, olajból.
A portás átlát a dróttekercseken, látja az elhaladó fejekhez tartozó nyakakat is. A drótok közül verebek röppennek föl. A portás fölnéz az égre. Ha a verebek egyesével repülnek a napba, könnyűek, csak a verébraj nehéz. A délutánt ferdén kettévágja a hullámbádog. Rekedten kiabálnak a verebek.
Közelednek a fejek, kijönnek a drótok közül, a gyárból. A portás már a nyakakat is jól látja. Fel-alá járkál. ásít, vastag a nyelve, összehúzza a szemét a holtidőben, amitől nedvesen csillan meg a nyár az állán. Ha a portás kint áll a napon, haja alatt alszik a kopaszság. A hazamenők kezét és táskáját még nem látja.
Az ásítás nála a várakozást jelenti. Amikor a munkások kijönnek a drót mögül, táskájuk az ő táskája is. Átvizsgálja őket. Ha könnyűek, himbálóznak a kézben. Csak ha vas van bennük, akkor csüngnek alá mereven. És a portás látja ezt. A vállra akasztott kézitáskák is mereven lógnak, ha vas van bennük. Minden, amit ki lehet lopni a gyárból, vasból van.
A portás keze nem minden táskát vizsgál át. Ha arról van szó, tudja a kéz, mit kutasson át. És pontosan arról van szó, amikor az arcok és a táskák elhaladnak előtte. Olyankor megváltozik a levegő a portás orra és szája között. Lélegzetvételével beleolvad ebbe a levegőbe. Megérzéseire hagyatkozik, úgy dönt egyik vagy másik táska mellett.
A döntés a portásfülke árnyékától is függ, a szotyola ízétől a szájában. Ha egyik-másik avas, megkeseredik a nyelve. Megkeményedik a pofacsontja, konokká válik a tekintete. Remeg az ujjhegye. De ahogy elkezd kotorászni az első táskában, megnyugszik és határozott lesz. A kézfej és a hüvelykujj fogója mohón kap az idegen tárgyak után. Miközben a táskákban turkál, a portás az arcokba is belevájja a kezét. Krétafehérből rákvörössé tudja változtatni őket. Nem is találnak már vissza önmagukhoz. Amikor végre int nekik a portás, behorpadva vagy felpüffedve lépnek ki a kapun. Zavartan, sokáig álldogálnak kint az utcán. Látásuk és hallásuk eltompul, a napot hatalmas kéznek látják. Orruk már nem elég, a villamosban szájukkal és szemükkel kapkodnak levegő után, a többi arcra sandítva.
Vizsgálat közben a portás hallja a torkokban az üres nyeldeklést. Szárazak a torkok, mint a satu, a gyomorban a félelem őröl. A portás kiszagolja a félelmet, rothadó leheletként árad férfiakból nőkből, megáll a térdhajlatuknál. Ha a portás sokáig kutat a táskájukban, sokuk a félelemtől nemcsak egyszer, de csöndesen másodszor is elfingja magát.

A portás mélyen hívő ember, mondta a portás felesége Clarának. ezért is nem szereti az embereket. Megbünteti azokat, akik nem hisznek. És csodálja azokat, akik hisznek. Nem szereti, de tiszteli őket. Tiszteli a párttitkárt, mert hisz a pártban. Tiszteli az igazgatót, mert hisz a hatalomban.
A portás felesége kihúzta hajából a hajtűt, bedugta a foghíjába, és szorosabbra tekerte a kontyát. Akik még bármiben is hisznek, szólt közbe Clara, azok többségükben magas rangú elvtársak, nekik nincs szükségük a portásra.
A portás felesége belemélyesztette a hajtűt a hajába, vannak mások is, mondta, Clara az ajtóban állt, a portás felesége bent ült a portásfülkében. Hiszel istenben, kérdezte a portás felesége. Clara átnézett a portásné fején, a kontyát nézte, a drótból készült hajtű ívét. Mivel a cinkelés lekopott róla, a hajtű a görbületben éppoly vékony volt, mint egy hajszál vagy egy cérnaszál. Csak világosabb. Néha hiszek, néha nem hiszek, felelte Clara, ha nincs gondom, elfelejtem. A portás felesége a függöny csücskével letörölte a port a telefonról, a portás azt mondja, a hit képesség, jegyezte meg. A munkások nem hisznek istenben, és nem hisznek a munkájukban. A portás azt mondja, isten a munkásoknak nem egyéb, mint egy szabadnap, amikor, ha isten is úgy akarja, sült csirke kerül az asztalukra. A portás nem eszik madárhúst, mondta a portás felesége. Beszéd közben a saját szemét nézte az ablaküvegben, és a saját köpenyét, amely sötétebbnek látszott az üvegben, a portás azt mondja, a munkások ahelyett, hogy hinnének, saját májával töltött vasárnapi csirkét esznek.

A verébraj szétrebben. Töröttek a csarnok ablakai, a verebek megtalálják a réseket az üvegen. Gyorsabban berepülnek a csarnokba, mintsem a portás a szemével követni tudná. A portás felesége nevet, és azt mondja, ne nézz oda, mert berepülnek a verebek a homlokodon. A portás a kezét nézi, a fekete szőrt az ujjain, a csuklóját. A délután árnyéka térd alatt kettévágja a nadrágját. A dróttekercsek előtt magától kavarog a por.

Egy kés, egy maszatos befőttesüveg, egy újság, egy kenyérvég. Az újság alatt maroknyi csavar. Jó, jó, mondja a portás. A férfi becsukja a táskáját.
Egy levél, egy körömlakkos üveg. Nejlonzacskó, könyv. Kabát a bevásárlószatyorban. A kabátzsebből rúzs esik a földre. A portás lehajol. Kinyitja a rúzst, piros csíkot húz a csuklójára. Lenyalja a csíkot, pfuj, mondja, rohadt málna szúnyoggal.
A férfinak seb van a hüvelykujján. Rozsdás a táskája csatja. A portás bicskát vesz elő a táskából, a bicska alatt sapka, a sapka alatt vasaló. No nézd csak, mondja a portás. Csak a dugóját szereltem meg, mondja a férfi. Munkaidőben, teszi hozzá a portás. Beteszi a vasalót a portásfülkébe, az összes dugót elküldi az anyjába. A zöld köpenyes portásné kezébe veszi a vasalót, szétterpeszti az ujját, hidegen vasalja a tenyerét.
Női táska. Vattacsomó esik a földre. A sebes ujjú férfi lehajolt. A nő a füle mögé igazít egy hajtincset, kiveszi kezéből a vattacsomót, a seb mellett húzza el. A vattába szotyolahéj ragadt, meg egy hangya.
Clara nevet, a nap fehéren villog a fogán, a portás int neki, hogy mehet. Nevet a foghíj a portásné szájában.
A sebes hüvelykujjú férfi kiveszi a sapkáját a táskájából. öklére illeszti a sapkát. kinyújtja a mutatóujját, úgy pörgeti a sapkát, mint valami kereket. A portásné nevet, tölcsér a foghíja, fölerősíti a nevetést. A sebes hüvelykujjú férfi a forgó sapka örvénylő köreit nézi, énekel:

A háziúrnak tartozom
egy hónapja már,

Ökle a kerékagy, karja hajlatában az egyik ér ütemesen kidagad. A férfi tekintete megakad a portásné kötőtűjén.

és az úr, a háziúr
kirúg, az utca vár.

Énekel a szája, kicsi a szeme, levegőben az ökle. És a másik, az üres keze, a sebes hüvelykujjal, nem csukja vissza a táska rozsdás csatját. A férfi dala a vasalóra vár.
A résnyire nyitott ajtón egy akáclevél verdes, leválik róla, és száll, száll. A portás felesége nézi. A levél sárga, mint a macska szeme. A sebes hüvelykujjú férfi az órára néz.

A macska minden évben megfial. Cirmosak a kölykei is, mint ő. Azonnal megeszi őket, amíg még lucskosak és vakok. Utána egy hétig gyászolja őket. Kószál az udvaron. Lapos a hasa, újra keskenyek rajta a csíkok, mindenen át tud mászni, mindent ki tud kerülni.

Amíg gyászol, nem eszik húst. Csak a zsenge fűszálak végét, meg a sót a hátsóudvar lépcsőjén.
A drótszövő gépnél dolgozó asszonyok azt mondják, a macska a külvárosból vetődött ide. A raktáros azt mondja, a macskát a gyárudvar szülte, a vaspántos ládákból bújt elő, ahová az eső csak lassan szivárog be. Hogy vizes volt és rozsdás, és nem nagyobb egy almánál, amikor a raktárból az irodákhoz vezető úton, a vaspántos ládák között megtalálták. Hogy be volt ragadva a szeme. A raktáros egy bőrkesztyűre fektette a macskát, és kivitte a kapuig, a portáshoz.
A portás pedig betette a macskát egy kucsmába.
És én harminc napig itattam tejjel, szívószálon át, mondja a portás felesége. Mivel senkinek nem kellett a macska, én neveltem föl. Egy héttel később, mondja a portás, ki tudta nyitni a szemét. Megijedtem, mert mind a két szemében a raktárost láttam. És még ma is, amikor dorombol, ott van a szemében a raktáros, teszi hozzá.

A macskának az egész gyár elfér az orrában. Mindennek megérzi a szagát. A csarnokokban, a legeldugottabb zugokban megérzi, hol izzadnak, hol fáznak, hol ordítanak, hol sírnak és hol lopnak. Az udvaron, a dróttekercsek között kiszagolja a réseket, ahol fulladozik a fű, ahol állva nyomakodnak, lihegnek, szeretkeznek. Ugyanolyan mohón és suttyomban csinálják fel a nőket, mint ahogyan lopnak.
A hátsó kapunál, ahol a teherautók járnak, ahol a tető kátránypapírból, az ereszcsatorna hosszában elvágott gumiabroncsokból, a kerítés pedig horpadt kocsiajtókból és fűzfavesszőkből készült, girbegurba utca van, úgy hívják, A GYŐZELEM ÚTJA. Az eresz a győzelem útjára csorgatja az esőt. A hátsó kapu melletti kis ablak a raktár ablaka. Ott ül a raktáros. Úgy hívják, Grigore.
A raktárban hatalmas hegyet alkot a védőruha: szürke vattakabát, szürke bőrkötény és bőrkesztyű, szürke gumicsizma. A szürke hegy előtt nagy felfordított láda áll, az az asztal, meg egy kisebb felfordított láda, az a szék. Az asztalon lista fekszik, rajta az összes munkás neve. A széken pedig ott ül Grigore.

Grigore arannyal kereskedik, mondta a portás felesége, aranyláncokkal. És jegygyűrűkkel. Egy öreg cigánytól veszi az aranyat, aki elvesztette a fél lábát a háborúban. A város szélén lakik, a katonatemető mellett. Az öreg cigány egy fiatal szerbtől veszi az aranyat, aki egy határmenti faluban lakik, a szerb-magyar-román hármashatárnál. Rokonai vannak Szerbiában, a kishatárforgalmat használja ki. A határon pedig van egy vámos sógora.
Néha orosz áruja is van a raktárosnak. A vastag aranyláncok mind Oroszországból jönnek, a vékonyak Szerbiából. A vastagok egymásba kapaszkodó szívekből vannak, a vékonyak kockákból. A jegygyűrűk Magyarországról érkeznek.
Ha Grigore összezárja az öklét, aztán lassan, egyesével kinyújtja az ujjait, úgy csúszik ki ujjai közül a lánc, mint egy aranycérna. Hintáztatja a levegőben, és a kisablakhoz, a fénybe tartja.

Fél évig dolgozik a kéz a rozsdás dróton. Azután elhozzák Grigorénak a pénzt, egy aranylánc pedig valakinek a nyakába kerül. Néhány nap múlva, késő este, amikor a lánc már a hálóingen fénylik, a láb pedig mezítláb áll a szőnyegen, kopogtatnak. Öltönyös alak áll az ajtó előtt, mögötte egyenruhás. A folyosón tompa fény. A gumibot himbálózik a nadrágszár mellett. Rövidek a mondatok, fénylik az idegen arc, sima fényfolt emelkedik és süllyed. A hang halk marad, szinte suttogás, de hideg. Az idegen cipők a szőnyeg szélén.
Az aranyláncot elkobozzák.

Grigore másnap reggel, az első villamossal hozza vissza a láncot, amikor a kocsi még majdnem üres, a világítás pedig akadozik a rázkódástól. Az öltönyös a sörgyári megállónál száll föl, és szó nélkül nyújtja át neki a gyufásdobozt.
Grigore az ilyen napokon, amikor lusta még a víz a híd alatt, az ég pedig még púpos a sötétségtől, elsőként érkezik a gyárba. Megborzong a hidegtől, rágyújt. Még néma a hangosbeszélő, amikor cigarettafelhője oltalmában az aranyláncokkal együtt végigmegy a dróttekercsek között. Néhány órával később újra ugyanúgy himbálja a láncot, s a győzelem útjára nyíló ablakon beeső fényben
Ismét hagyja, hogy előcsorogjon az ujjai közül. És hamarosan másik, ugyanolyan pénz érkezik, ahogy másik, ugyanolyan képek bukkannak föl a macska szemében.

A portás azt mondja, a raktáros gyakran már este jelenti a rendőrségen, kinek adta el reggel az aranyláncot. A jegygyűrűket Grigore nem jelenti.
A portás tiszteli a raktárost, mert Grigore hisz az aranyában.
Ami fekete kereskedelem, az fekete kereskedelem, mondja a portás felesége, nem muszáj vásárolni. Ami fekete, az bizonytalan. A portás hozzáteszi, az egyiknek van, a másiknak kell, így forog velünk a világ. Mindenki teszi a dolgát.

A macska azt is érzi, hogy mikor fekteti a raktáros a nőket a bal sarokba. Van ott egy mélyedés és egy járat a hegyben. A járat fölött van az ablak. Amikor Grigore kigombolja a nadrágját, a nők egészen a fejükhöz emelik a lábukat. A macska bejön a tetőn át. Leül a hegytetőre, a mélyedés fölé. A nők, akik gumicsizmás lábukat a szemüknél is magasabbra emelik, úgy érzik, mintha a macska a fejükre ült volna. A nők szeme fölfelé siklik, megállapodik a macska szemén. Kergesd el onnan, mondják a nők, kergesd el. És Grigore azt mondja, nem tesz semmit, hiszen úgysem lát semmit, hagyd, nem számít. A macska megrándítja a fülét, figyel.
Utána izzadtan, karjukon szürke vattakabáttal állnak a nők az asztal előtt. A raktáros listáján kikeresik a nevüket, az aláírás végett. A macska nem várja meg, hogy aláírják. Kimászik a tetőre, onnan, az udvaron álló dróttekercsek között, be a csarnokokba.

A macska szemében ott a kép. Mindenki látja, mi történt. És mindenki arról beszél, a legutóbbi állva, fekve, sietősen döfködő szeretkezésről a gyárban. Az erről folyó beszélgetés is sietős. Amíg tart, mindenki a dróton nyugtatja a kezét. Ott, ahol az ujjuk volt abban a pillanatban, amikor a macska megérkezett. Mert a képnek nincs ideje megfakulni. Hamarosan ott a következő kép a macska szemében. És a következő képen, tudja ezt az irigység, tudja ezt minden olajfolt minden nő arcán, a következő képen ő maga van a macska szemében. Tavasszal vagy ősszel, amikor áttetszővé kopik a vattakabát, amikor könyöknél elszakad, és a szél hidegen vagy melegen zörög a kátránypapíron, és keresztülfúj a kerítésen, ki a győzelem útjára, akkor a többiek őt fogják nézni. Mert a combja, amely most a köpeny alatt épp kiegyenesedik, ahogy a drótszövő gép mellől föláll, a macska szemében már meztelenül, széttárva és magasra fölhúzva halad végig a gyárudvaron.

Évente csak egy hétig gyászolja a macska a megevett kölykeit, olyankor nem visz képet a szemében. Akinek szerencséje van, mondják a nők, és akit a sietős szerelem éppen ezen a vak héten csíp nyakon, azt senki nem látja meg a gyárban.
Aki megvesztegeti a portás feleségét, tudja, mikor van ez a hét. Sokan megvesztegetik. Mindenki, mondja a portás felesége, és én írom tele a naptárat, teszi hozzá, mindenkinek azt mondok, amit akarok.
És a nők előretolakszanak, a rájuk kimért rövid lökések elébe, ahogy a hamis gyászhét közeleg.

Csakhogy mivel az igazi gyászhéten összekuszálódnak a szeretkezés szálai a csarnokok, az udvar, a mosó és az irodák között, a párosodó férfiakat és nőket látja a portás, a takarítónő, a munkavezető, a fűtő. De van egy kis különbség: az igazi gyászhéten, mivel nincsenek róla képek a macska szemében, minden szeretkezés pletyka marad.

A nők gyerekei Grigoréra hasonlítanak, mondja a portás felesége. Hál’ istennek a nők nem hozzák be a gyerekeiket a gyárba. Soha nem láttam őket együtt, mindig csak egymás után. Akár kicsi, akár nagy, akár sovány, akár kövér, akár fekete, akár szőke. Akár fiú, akár lány. Ha egymás mellett állnak, látszik, hogy mindannyian testvérek. Teljesen különbözőek, mondja a portás felesége, de mindegyiknek az arcán ott egy tenyérnyi Grigore.

Ezek a gyerekek már születésükkor álmatlanságban szenvednek. Az orvosok azt mondják, a gépolajtól van. Néhány évig úgy nőnek a gyerekek, hogy messzire elkerüli őket a gyár.
De egyszer, mondta a portás felesége, mind eljön ide a portásfülkéhez, és keresi az anyját. Ritkán sürgős nekik. Többnyire valódi okuk sincs rá.
Csak annyi, hogy ott álljanak szorosan a portásfülke előtt, mondja a portás felesége, hogy megmondhassák, kik ők, hogy a portás odahívassa az anyjukat. Hogy ujjhegyüket, miközben ott állnak, riadtan az arcukra tegyék. Hogy ne lássák sem a portást, sem a feleségét. Hogy miután megmondták, kik ők, már csak a drótot vegyék észre, ezt az eltemetett gyárudvart. Hogy szórakozottan nézelődjenek. Hogy az a tenyérnyi Grigore az arcukon egyre feltűnőbb legyen, minél tovább ácsorognak ott.
És az ingükön, a ruhájukon, legyen az kicsi vagy nagy, a térdzoknijukon mindig észreveszi a portás felesége a rozsdafoltot. Miközben ezek a kicsi, nagyobbacska, vagy szinte felnőtt gyerekek szorosan a portásfülke falánál állnak és várnak, a portás felesége mindegyiken észreveszi a fogazott rozsdafoltot – minden gyerek töredezett-száraz rozsdafalevelet hord valamelyik ruhadarabján.
A rozsda az anyák kezétől származik, ugyanattól a kéztől, amely a férfiak levesébe belekeveri a dinnyevért. A köröm feketéje feloldódik mosás közben. Mosás után a rozsda nem a vízbe kerül, nem is a habba. A ruha anyagába kerül. Nem segít ezen sem a szélben szárítás, sem a vasalás, sem a folttisztító, mondja a portás felesége.

A sok mit sem sejtő testvért, Grigore gyerekeit a portás felesége tíz évvel később is megismeri. Addigra több tonna rozsda és drótháló távozik a kapun át. Több tonna rozsdát és dróthálót termelnek és halmoznak föl az udvarnak ugyanazon a helyén, mielőtt még a zsenge füvet elérné a tápláló napfény. Addigra a gyerekek is itt dolgoznak a gyárban. Nem mintha valaha is ez lett volna a kívánságuk. Azért jönnek ide, mert nem tudják, merre tovább. Sem az orrukkal, sem cipőjük hegyével nem botlanak másmilyen ösvénybe, mert egyik sem nyílik meg előttük. Csak ezt találják, a szegénység, a kilátástalanság, a kimerültség árkába tudnak beállni, ez száll anyáról gyerekre, és azok gyerekeire. Ugyanaz a nem várt kényszer: eleinte dühösek, hangosak. Később meglágyulnak és elnémulnak, elbütykölnek a végtelenségig. A gépolajnak még mindig átható a szaga, körmükön már rég ott a fekete szegély. Férjhez mennek és megnősülnek, a nappali és az éjszakai műszak közötti árkokban egymás hasába döfködik összetöpörödött szerelmüket. És gyerekeik születnek, akik rozsdafoltosan fekszenek a pelenkában. Nőnek, kicsi, majd egyre nagyobb ingeket, ruhákat, zoknikat hordanak. Ott állnak majd a töredezett száraz rozsdalevelükkel a portásfülkénél. És várnak. És nem tudják, hogy előttük sem áll más út, és hogy nekik sem juthat többé eszükbe semmi más.
Grigore anyja is ebben a gyárban dolgozott. A portás feleségének anyja is.

A kötőtűk az asztalon hevernek. Csöndes a gyárudvar. Malátaszagot visz a szél. A tetők mögött, odaát van a sörgyár hűtőtornya. A tőtoronyból vastag szigetelt cső indul, áthajol az utca fölött, és a folyóig tart. A csőből gőz száll fel. Szétoszlatják az arra járó villamosok. Éjszaka a gőz fehér függöny. Néhányan azt mondják, a gőz patkányszagú, mert a sörgyárban, a nagy vaskádakban, amelyek egyenként nagyobbak, mint a portásfülke, berúgnak a folyóból jött patkányok, és belefulladnak a sörbe.

A nyolcadik napon, mondta a portás, maradt még egy hajcsomó Ádámból és Évából. Abból csinálta Isten a majorsági állatot. A kilencedik napon pedig lenyelte a világ ürességét, és böfögött egy nagyot. Ebből csinálta a sört.

A portásfülke árnyéka elterpeszkedett. A nap keresi a legrövidebb utat a győzelem útja és az udvaron álló dróttekercsek között. Szögletes a nap, az oldala kissé benyomódott. Közepén szürke folt.
Vannak késő nyári napok, amikor a portásfülke fölötti hangosbeszélő szortyogó hangot ad. Ilyenkor sokáig nézi a portás az eget, végül azt mondja, a nap ott fönn, a hullámbádog fölött, a város tetői fölött, a sörgyár hűtőtornya fölött nem más, mint egy rozsdás vízcsap.
A kapu előtt van egy kátyú, ott fürdenek a verebek a porban. Egy csavar hever közöttük.
A portás és a felesége a portásfülkében ülnek. kártyáznak. A vasaló az asztal szélén áll. A portás följelentette a sebes hüvelykujjú férfit az igazgatóságnál. A vasalót elkobozta. A sebes hüvelykujjú férfi holnap írásbeli megrovást kap.

A csarnokban verebek ugrálnak. Lábuk és csőrük fekete a gépolajtól. Szotyolahéjat, dinnyemagot, kenyérmorzsát csipegetnek. A táblákon olyankor a legnagyobbak a jelszavak betűi, ha a csarnok üres. MUNKA és BECSÜLET és PÁRT, a fény az ajtóban az öltöző felé nyújtogatja a nyakát. A piros inges törpe magas talpú cipőben, olajos söprűvel söpri az olajos padlót. Mellette a drótszövő gépen görögdinnye. Nagyobb, mint a törpe feje. Sötét a héja, világos csíkokkal.
A fény keresztbe fekszik a gyárudvarra vezető ajtóban. A macska pedig az ajtó mellett ül, és szalonnabőrt eszik. A törpe az ajtón át kinéz az udvarra.
És céltalanul száll a por. És nyikorog az ajtó.

A Kiadó engedélyével.