Petőfi Sándor füveskönyve (Nem ért engem a világ!)

„Nem ért engem a világ!” – írja Petőfi Sándor, 1846-os, azonos című versében, melyben a szerelem és a honszeretet összebékíthetetlensége felett kesereg. Hiszen a szerelem boldogsággal, Magyarország sanyarú sorsa bánattal tölti el, mégsem mondhat le egyikről sem.
Bennem e belső civódás valamiképp mindig a romantikus lélek és a felvilágosult racionalitás viszályát juttatta eszembe, valahányszor Petőfi neve szóba került.
 
A respublika abszolút felsőbbrendűségét hirdető önjelölt vátesz-poéta ugyanis mindegyre az erény, a becsületesség, a tiszta gondolkodás és a hazafiság olyasféle eszményeit hirdeti, melyekhez hasonlókat a francia forradalom ideáljai közt vagy a magát amerikainak valló Thomas Paine forradalmi írásaiban lehet leginkább felfedezni, vagyis egyértelműen a 18. századi felvilágosodás politikai-bölcseleti hagyományait viszik tovább.
Ugyanakkor a költői küldetéstudat, a nép- és hőskultusz, az apokaliptikus víziók (nemzethalál-képek), és nem utolsó sorban a szinte mindenek felett álló szerelem egyértelműen a Petőfi saját századában uralkodó romantika ismertető jegyei.
 
Ám létezik számára valami, ami még a szerelemnél is nemesebb és nemesítőbb: a honért hozott áldozat. Azt talán felesleges is mondanom, hogy az afféle kijelentésekben, mint „A hazáért halni a legnagyobb boldogság / Ezen a világon!” olyan klasszikus gondolatok némileg eltúlzó parafrázisát halljuk, mint Horatius híres sora, a „Dulce et decorum est pro patria mori” (Ódák III. 2. 13.), de az ókori nagyoktól kölcsönözni már csak azért sem lehetett megvetendő a részéről, mert a köztársaság ötlete és első néhány megvalósulása úgyszintén az ő nevükhöz kapcsolható.
 
Mindez: e gyötrő, meghasonító ellentét földi és egy elvont képzetet eszményítő szeretet között mindvégig jellemzi a szabadság, a szerelem és a szent költői hivatás megéneklőjének verseit.
 
Ami ellenben sokkal meglepőbb, az a leplezetlen embergyűlölet, amely az olyan versekben jelenik meg, mint a költemények közül elsőre kicenzúrázott, 1845-ös keltezésű „A világ és én”. Ebben Petőfitől szokatlanul erős mizantrópiája nyilvánul meg, hiszen ezt írja:
 
Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a neved!
A természet söpredéke vagy te,
S nem király a természet felett.
 
Később azonban, javarészt az általa is – noha nem regényíróként – művelt irodalom hatására megenyhült embertársai iránt. De furcsamód e téren inkább a szórakoztató, mintsem a Goethe-féle magasirodalmat kedvelte; az olyan szerzőket, mint Charles Dickens (akit angolsága ellenére szeretett), vagy az általa legtöbbre becsült nemzet fia, Alexandre Dumas.

Ahogy ő maga fogalmaz: „Valaha roppant ember-és világgyűlölő voltam, annyira, hogy a föld egy óriás szemétdombnak tetszett előttem, melyen az emberek mint undorító féregmilliárdok nyüzsögtek. Hogy e nyavalyából kigyógyultam, nem egészen, de nagy részben Dumasnak köszönhetem.”
 
Persze nem meglepő, hogy A három muskétás szerzője békélteti meg, aki ugyanúgy a tisztességet, a szerelmet és a hazaszeretet tartja mindennél fontosabb, követendő példáknak, mint magyar örököse, az általánosan hirdetett nagyságában is ellentmondásos Petőfi Sándor, akinek lelkesítő és lehangoló gondolatait egyaránt összegyűjtötte a Praznovszky Mihály által válogatott és szerkesztett kötet.