FőképA Hangzó Helikon sorozat legújabb darabja ez a szépséges kivitelű könyv és CD. Egy olyan költő verseit hallhatjuk itt, finoman megzenésítve, aki megjárta a világháborús haláltáborok poklát (katonaként került oda), és akit az 1946 utáni politika sokáig hallgatásra kárhoztatott.
 
Pilinszky (1921-1981) igazán a rendszerváltás után „került elő”, noha versei még életében megjelentek. Emlékszem az érzésre, mikor először olvastam. Keménynek, ridegnek tűnt, mit sem értettem belőle kölyök fejjel, csak a kilátástalanság és a halál szele csapott meg. És hazudnék, ha azt mondanám, ma már minden szavát értem.

De már sok mindent felfogok, érzékelem nyelvezetének, stílusának letisztultságát, azt a megrázó erőt, ami szavaiból árad.
Mintha minden szót egyenként válogatott volna ki, ahogy valami mítikus kőműves, aki az első várat építette a világon, melynek minden kövét ezer közül választotta ki, hogy tökéletesen illeszkedjék. S ez mégsem jó hasonlat, mert valahol törékeny, mélységesen személyes és lelki Pilinszky költészete.
 
Valahogy már a korai versei (és ’46-ban, túl a háborún, még csak 25 éves volt…) is jobbára ugyanazt árasztják, mint amiket később, úgymond érettebb fejjel írt. Istenkeresés és a halállal, meg az élet ürességével és reménytelenségével való félelmes-félelmetes szembenézés: a legtöbbször én ezt érzem benne.
Ahogy a Két szonett-ben írja: „Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni, / és eltaszítva tudni: el nem éri / a bűvös szférát az, ki kárhozott.” Nem csoda, hogy ifjoncként nem értettem, és ma már sokkal többet ad.
 
A versek további meddő elemezgetése helyett csak egy jó tanács: aki még nem ismeri jól Pilinszky költeményeit, először olvassa el a könyvben lévőket, s csak azután hallgassa meg a CD-t. Azért, hogy belül, saját belső hangján hallja először ezeket a szép és irgalmatlan verseket.
Mert aztán Hobo mély hangú éneke, dörmögő, mégis finom szavalása, és a kortárs zeneszerző, Verebes Ernő zenéje hozzátesz sok mindent, egyúttal el is veheti az első, saját olvasat élményét. Noha egyébként tökéletes.
 
Nem vagyok avatott ismerője a kortárs komolyzenének, sem a klasszikusoknak, de még a jazz-nek sem, s ezekből mindből van valamennyi Verebes zenéjében. Azonban legfőképpen végtelenül érzékeny, a versek tartalmát nem mindenáron megjeleníteni igyekvő, inkább alátámasztó, színező zenék ezek, finom aláfestések.
A zongora kapja talán a legtöbb szerepet, de szaxofon, ütősök, gordonka és fuvola is hallható a dalokban. A „Ki és kit figyel”-ről John és Steve Hackett Sketches of Satie című albuma jut eszembe, ami egyszerre kísérletező, szabad zene, és rendkívül hangulatos muzsika.
 
Persze, a CD hangulatához Hobo legalább ennyit tesz hozzá. Ő már az 1984-es Vadászat albumon Pilinszky-t szavalt, és egyébként is számos költemény feldolgozása fűződik a nevéhez.
És a korosodó mester – aki 2009-ben újra bizonyítékát adta nem múló zsenialitásának és szellemi jelenlétének (Circus Hungaricus) – éneke, szavalása tökéletesen illik Pilinszky verseihez. Meglehet, az a Hobo, aki a Ginsberg vagy az első József Attila feldolgozásokat készítette, nem tudta volna megcsinálni ezt a CD-t, ám most olyan, mintha a saját szavait, gondolatait mondaná.
 
1. Impromptu
2. Őszi vázlat
3. Passió
4. Apokrif (1. részlet)
5. Nincs több
6. Panasz (részlet)
7. Apokrif (2. részlet)
8. Téli ég alatt
9. Apokrif (3. részlet)
10. Két szonett
11. Harmadnapon – Négysoros
12. Nyitás
13. Ki és kit (részlet)
14. Kánikula
15. Egy arckép alá (részlet)
19. Itt és most
20. Vacsora