Hiteles másolat (film)

Talán ideje lenne végre megfogadnom, hogy nem olvasom el olyan mozifilmek ismertetőit, amikben nagy kedvenceim játszanak. A nagy kedvencek azért azok, mert az ember nyugodtan beülhet az adott filmre: ha másban nem is, abban biztos lehet, hogy az adott kedvenc játékában úgysem fog csalódni. Meg aztán Juliette Binoche a jelen filmben nyújtott alakításáért kapta meg Cannes-ban az Arany Pálma díjat. Csak persze nem kerülte el a tekintetemet, hogy a film megosztotta a kritikusokat és a nézőket is, és akkor utánaolvastam…
 
Ugyanakkor nem tudom, ha nekem kellett volna tömören megfogalmazni a film ismertetőjét, mit, mi egyebet írhattam volna. De a film megtekintése után azt gondolom, hogy kár volt arra kihegyezni, hogy a Binoche alakította galéria-tulajdonosnő és az angol író (William Shimell) úgy tesznek, mintha házaspár lennének. Ugyanis ez csak az egyik olvasata a dolognak.
 
Íme a sztori: az angol író Toszkánában mutatja be új, művészettörténeti könyvét, ami az eredeti művekről és azok másolatairól, meg ezek kapcsolatáról szól. Egy helyi, műtárgyakat kínáló galéria francia tulajnője meghívja őt magához, pontosabban kiautóznak egy kis faluba, ahol a nő mutatni akar valamit a férfinek. Közben beszélgetnek. Filozofikus, ugyanakkor a valóságos életről szóló beszélgetés ez, aminek talán vezérfonala az eredeti és másolat kérdése. Aztán egy kis kávézóban házaspárnak nézik őket, és onnantól...

Nos, egy verzió szerint onnantól azt játsszák, hogy azok is. Csakhogy a filmben talán nincs egyetlen szó, gesztus, arckifejezés sem, ami ne lehetne igaz más verzióban. Ugyanúgy lehet, hogy egykori házasok, vagy olyanok, akik elhidegültek egymástól, a férfi alig van otthon, a munkájába temetkezik, a nő pedig szeretne adni a kapcsolatuknak még egy esélyt a 15. házassági évfordulójukon. Bármelyik igaz lehet – vagy hamis. De ahogy viselkednek, beszélnek, az pontosan olyan, mint megannyi, 15 éve tartó házasság. Néhol eltúlozzák, olyankor mintha csak mindezek paródiája lenne a film, de épp ennyire tragikus is.

Kívülről nézve nem vagyunk-e néha mindannyian ilyenek?! Mert ha úgy fogjuk fel, hogy csak színjáték az egész, akkor bizony egy hiteles másolat az övék, és a film időtartama alatt semmi nem hiányzik belőle, ami egy épp 15 éve házas pár esetében ott lehet. Függetlenül attól, hogy esetleg nem azok: így vagy úgy mindkét fél megélte mindazt, amitől egy 15 éves házasság megfáradhat, kiüresedhet, vádaskodások, vagy legjobb esetben a „szeretetté átalakult szerelem” színtere lehet.
 
Bizonyos tekintetben (és ez is erősíti a parodisztikus élt) a film tele van klisékkel. Nem csak a házasságról: ahogy valaki más mondta, olasz filmet nem lehet csinálni esküvő, kedves idős pár, meg virágokat tartó gyerekek nélkül. Ugyanakkor az egészben ott van a valós élet, ami elsősorban és legfőképpen Juliette Binoche-nak köszönhető. Rengetegszer mutatják csak az ő arcát, és egyszerűen tökéletes, amennyire csak az igazi élet lehet. Meg a rendező eleve sűrűn veti be azt a trükköt, hogy az eseményeket nem látjuk, csak hangjukat halljuk, illetve a színészek arcán tükröződik a hatásuk. És sok jelenetet tükröződve látunk: a férfi magában borong, miközben a nő egy antik tükörben látható, amint szélesen gesztikulálva beszélget egy párral.

Számos ilyen megoldás van a filmben, ami egyszerre játékos és mélységesen valóságos: egyfelől teret hagy a nézőnek a saját értelmezésére, másfelől viszont arra emlékeztet, hogy mennyi minden van az életben, amit tükröződve, eltorzulva látunk, vagy épp sehogy: csak kikövetkeztetjük, mi történt, abból, ami előtte volt, meg ami utána lett. És mennyiszer tévedhetünk…
 
A film fényképezése amúgy is lenyűgöző. A színek fakóbbak, és nem azt a képeslapokra való Toszkánát mutatják, amit annyiszor láttunk már, hogy maga is kliséssé, giccshalmazzá vált. Valóságosabbnak tűnik így, látszik, hogy minden ciprusával, templomával, látványosságával együtt sem szebb vagy jobb, mint mondjuk a Balatonfelvidék. Ugyanakkor a film tónusai, fényei reneszánsz festmények elsötétedett, kopottas, mégis ragyogó és káprázatos látványát idézik. És végig ott van ez a minimum kettősség, látványban is, nem csak a történetben. Hogy amit látunk, modern is, és mégis kortalan. Hogy ami ezzel a két emberrel történik, évszázadok óta történik az emberpárokkal.
 
Mondom, csupa klisé a film, és mégsem az. Másolat és hiteles egyszerre, és teljesen mindegy is, melyik inkább, vagy hogy ezek ketten ismerték-e egymást, vagy mi közük van egymáshoz valójában. Mert elsősorban és legfőképpen ez a film tükörkép, rólunk, minden élőről. Mindenkiben megpendíthet egy érzékeny húrt, aki élt már át akár csak hosszabb kapcsolatot, ami aztán kifulladt, amiből elmúlt a varázs.

Lehet, hogy van egy rakás, főleg európai film, amiben ott vannak ezek, a felnőtt emberek kapcsolatai meg minden. De mindezt ilyen bölcsen és együttérzéssel, és szeretettel és játékossággal nem tudom, ábrázolták-e már. Aligha egyedülálló film ez, és pl. Richard Linklater Mielőtt felkel a Nap  illetve Mielőtt lemegy a Nap filmjeinek egy újabb évtizeddel későbbi folytatása is lehetne, bár azoknál több benne a… mi is? Élettapasztalat? Realitás? Kevésbé romantikus? Miközben egy pillanatra a szív szakad bele, annyi romantika és érzés és szerelem van a Hiteles másolat-ban?
 
És mindezt megint csak más megvilágításba helyezi a rendező személye. Abbas Kiarostami ugyanis egy iráni rendező. Eddigi filmjeit Iránban forgatta, nemzetközi elismeréseket besöpörve, miközben odahaza jószerével nem is készíthette volna el, hiszen a Korán elvei alapján filmen sem lehetne ábrázolni embert vagy állatot. A Hiteles másolat az első külföldön forgatott mozifilmje. És ha az iráni, muszlim kultúra és az európai közötti óriási különbségekre gondolunk, akkor pláne döbbenetes, hogy egy ilyen, úgymond kívülről jött ember hogy képes ennyire tisztán látni az európai társas viszonyokat, s azokat ilyen módon bemutatni?! Vagy lehet, hogy nincs is akkora különbség, és az iszlám előírásai által megszabott világban is ugyanolyan problémákkal küzd, ugyanolyan csodákat él meg férfi és nő? Mindenesetre Iránban betiltották. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a filmben angol, francia és olasz nyelvű szöveg is van, és nem csak, hogy zseniálisak a párbeszédek, de annak is üzenete és hatása van, hogy mikor melyik nyelven szólnak.
 
Még sokszor szeretném megnézni ezt a filmet. Minden képkockáját, minden szavát szeretném újra, alaposan megvizsgálni. De tudom, hogy az eredeti élményt nem fogják visszaadni ezek a megismétlések, ezek a „másolatok”. Akárhogy elemzem is majd, akármilyen nézőpontból is, s nem csak a két főszereplő életére, de mondjuk a sajátomra vonatkoztatva is, nem lesz már ugyanaz.

Van a filmben egy részlet, amikor a két főhős eredeti és másolat kapcsolatáról vitatkozik. Egyikük azt mondja, mellékes, hogy az adott műalkotás eredeti vagy másolat ahhoz képest, hogy egykor élt az a nő, akit ábrázol az a mű, és az eredeti valójában ő volt. Úgyhogy végül is szerintem ez a lényeg: a film is csak másolat, az eredeti a mi saját életünk, akkor is, ha mi meg csak az őseink DNS-ét tovább vivő, másmilyennek látszó, de ugyanazon utakat végigjáró másolatok vagyunk…