Főkép

Lassan közhelyszámba megy, de számos ok miatt ez a Christie-könyv is kilóg a többi közül. Elsősorban azért, mert szokatlan módon nem egy, hanem két történet bonyolódik egymás mellett, márpedig ez a megoldás cseppet sem jellemző a klasszikus krimikre. Egyrészt adva vagyon az alapvetést képező gyilkosság, aminek alapötlete már szerepelt Holttest a könyvtárszobában című remekben. Itt újfent ismeretlen holttest felbukkanása borzolja a kedélyeket, s a kézenfekvő gyanúsítottak rendre tisztázzák magukat a vád alól. Ámde a műfaj királynője nem az önismétléseiről vált világhírűvé, hanem eredeti megoldásairól, szóval ezúttal is meglepetéssel kedveskedik rajongóinak. A másik szál - nos az legyen meglepetés.

Másodsorban azért, mert bár Poirot személyéhez köthető a rejtély megoldása, nagyon keveset látjuk a „színen”, még a védjegyévé vált magyarázattal egybekötött leleplezésre is szinte kutyafuttában kerül sor. Miként belgánk menet közben kifejti, igenis kivitelezhető az otthoni karosszékéből lefojtatott nyomozás, csupán az elméletet alátámasztó tényeknek kell valakinek (valaki másnak természetesen) utánajárnia. Az elmélet megvalósíthatóságát - főként ebben a szerfölött kusza ügyben - többen vitatják, így nem marad más hátra, mint a próba.

Harmadsorban azért, mert egyértelműen beazonosítható a cselekmény időbeli háttere - ami nem más, mint a hidegháború kora (maga a könyv 1962-ben jelent meg első ízben). Meglepően kevés Christie regény foglalkozik ugyanis aktuális témákkal (ilyen volt például a II. világháborús N vagy M kémtörténete), ráadásul ezekben többnyire árnyalt formában ugyan, de megfogalmazódik a közhangulat, vagy valamit megörökítenek az adott kort jellemző kollektív érzésekből. Itt példának okáért a „bombáról” esik szó, amivel kapcsolatban úgy fogalmaz az egyik szereplő, hogy a megalkotása bizonyára szükséges volt, de ettől még nem kell beszélni róla. Vagy amikor a kémelhárításon azon filóznak, mennyire megváltozott, bonyolultabbá vált a kémkedés, hiszen régen mindenki csak a saját oldalának kémkedett, de a számtalan kettős ügynök miatt már átláthatatlan a helyzet, és senkiben sem lehet megbízni.

Negyedszer azért, mert Poirot meglepő módon bizonyságát adja nagyfokú jártasságának a detektívirodalomban. Az egyik fejezetben például szabályos krimi-történelemórát tart, melynek során számos „klasszikus” írót megemlít. Őszintén szólva nehéz elképzelni, amint a kackiás bajusz tulajdonosa árverésen üldögél, kedvenc detektívszerzőinek kézirataira licitálva (pedig ez a helyzet).

Ötödször azért, mert hiányzik Hastings kapitány, George (az inas) szerepe pedig még jelzésértékűnek is kevés. A narrátor szerepét többnyire bevállaló Colin Lamb pedig nem tud, vagy nem akar felnőni a feladathoz. Mindent összevetve Az órák egy különös regény Christie kései korszakából, mely egyszerre izgalmas, kicsit romantikus és főképp bonyolult - de alapvetően remek krimi (ráadásul új fordításban).

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november