Főkép

Ez az igen kiváló regény 1999-ben már megjelent magyarul a megboldogult Beneficium kiadónál, de mivel teljesen elfogyott, és közben Neil Gaiman-ből nálunk is ismert és közkedvelt író lett, jogos és örömteli, hogy újra kiadásra került.
 
Gaiman a regény írása idején (1990) jobbára a Sandman című kultikus képregénysorozattal foglalkozott, még nem számított nagy névnek, bár pont amiatt sokan felfigyeltek rá. Pratchett viszont már sokak kedvence volt a Korongvilág regények kapcsán. Akárhogy is, remek párost alkottak.

Ugyan néhány konkrét részlettől eltekintve nem nagyon lehet tudni, mi melyiküktől származik, hiszen nyilván inspirálták is egymást, így Gaiman előhozhatott Pratchett-ből olyan dark dolgokat, amiket az máskülönben le nem írt volna, ahogy Pratchett is Gaiman-ből olyan humorokat. De ez mellékes is, a lényeg, hogy ketten együtt egy sziporkázó, remek regényt írtak.
 
A könyv eredeti címe Good Omens, ami jelzi, hogy egyben az Ómen filmek paródiája is. A világvégéről szól, a bibliai verzió szerintiről, az Antikrisztus eljöveteléről, akit azonban Crowley, a Paradicsomban garázdálkodó egykori Kígyó néhány sátánista apáca közreműködésével még csecsemőkorában összecserél, mármint ez a terv, de közben tényleg rossz helyre adják a világ leendő elpusztítóját, aki így egy álmos-idilli angliai kisvárosban cseperedik fel, Adam Young néven.
 
A világvége Adam 11 éves korában következik el. Jön az Apokalipszis Négy Motorosa, meg minden, amit a regény szerint túlságosan sok pszichedelikus szert fogyasztó János megjövendölt a Jelenések Könyvében. De a címbéli próféciák nem tőle származnak, hanem Agnes Nutter boszorkánytól, amiket néhány évszázada írt, és amikkel két gond van: egyrészt pontosak, másrészt senki nem tudja, mire utalnak. Ez például Nostradamus esetében is igaz, utólag könnyű okosnak lenni, csak a világvége után ugye elvileg nincs utólag…

Akárhogy is, Agnes leszármazottja, Anatéma, két botcsinálta boszorkányvadász, valamint Crowley és titkos barátja, az Éden kertjét egykoron lángoló karddal őriző Azirafael angyal (egyeseknek csak „az a déli buzzancs”), és még néhányan mások úgy vannak vele, hogy jobb lenne, ha nem lenne vége a világnak.
Ez nyilván emberek millióinak a véleménye, de ők nem tudnak róla, és nélkülük is épp elég szereplő van a regényben…

Szóval, beindul a kavarás, Menny illetve Pokol különféle rangú tisztségviselői mindent megtesznek, hogy a nagy csata összejöjjön, de az említettek, annak ellenére, hogy az összes fogadóiroda nagyon rossz esélyt ad a sikerükre, azért csak keresztbe tesznek nekik itt meg ott. Aztán pedig lészen olyan végkifejlet, hogy csak na! (Az egyértelműen Pratchett műve, és szerintem határozottan szép, már a maga módján.)
 
És mindeközben egymás hegyén-hátán jönnek a jobbnál jobb poénok. Aki olvasta Pratchett bármely könyvét, tudja, hogy ő nem a harsány humor, sem pedig az alpári és altesti idétlenségek mestere, hanem a kifinomultabb, ám veszettül vicces vonalé. Ehhez jönnek ráadásul Gaiman dark pozőrségei meg fura ötletei. Volt ugyan pár pillanat, amikor úgy éreztem, hogy embereink nem akartak kihagyni egyetlen, szikrányi kis poént sem, de így kerek az egész. Nem mondom, hogy a Föld minden nációja illetve az összes foglalkozás űzői megkapják a magukét, de így is reprezentatív a merítés.

Hadd idézzek egy részt, ami pont nem mindenkiről szól, de viszont eléggé jellemző a regényre:
„Először is, Isten hihetetlenül titokzatos, hovatovább körülményes utakon közlekedik. Isten nem kockázik az univerzummal; saját felfoghatatlan játékát játssza, amit ő talált ki. Ez a többi játékos (értsd: mindenki) szemszögéből leginkább egy érthetetlen és bonyolult pókerjátszmához hasonlít, amelyet koromsötét szobában játszanak üres kártyalapokkal, végtelen tétekkel, és egy olyan osztóval, aki nem mondja el a szabályokat, és végig mosolyog.”
 
De az sem mellékes, hogy a könyvben, úgy tippelek, a fejre azért inkább Istenre, de minimum a Mikulásra hasonlító Pratchettnek köszönhetően, sok-sok apró bölcsesség meg szépség is van. Semmi direktbe megmondás, hanem nagyon finoman beleszőve a történetbe, szinte észrevétlenül, mégis valami nagyon jót adva az olvasónak.
 
Másodjára olvasva egyébként jobban élveztem a könyvet. Alighanem azért, mert idősebb fejjel sokkal több utalást megértek, márpedig abból rengeteg van. Egyértelmű, hogy ez a két fickó lubickolt az ötletekben, és remekül szórakozott, míg megírta a regényt. A jó hír (görögül: evangélium) az, hogy ugyanez vár az olvasóra is.

A szerző életrajza
 
Részlet a regényből